Sestina az ember õszi állapotáról

Ha lehúzza csizmáját az álmos ősz,
Hűvösek, öregek lesznek a testek.
Érett fürtjeiket ládákba tépték,
Mellettük fekszik bénán a varázslat.
A nyár távolba zuhanó furcsa lény,
A szép remények lám a télbe estek.

A vers mértékét darabokra tépték
Létező igények. Más lépték az ősz,
Formátlanul bomlik ki a varázslat.
Levélzuhanyban játszanak a testek,
Egymásra esnek irodalmi estek
S garabonciás lesz minden lény.

Ha mulatni hív halkan a varázslat,
Mosolyokra kacsintanak az estek,
És feledni indul a sok léha lény.
Míg az életet hajnalokra tépték,
S olykor bogárba ütköznek a testek,
Egy pillanatra tavaszba vált az ősz.

Egymáson hevernek éjjel a testek.
Közben a lelket hányszor széjjel tépték,
És térdük helyett a szívükre estek.
Az ember szerelmet potyogtató lény,
Hiába májust ritkán remél az ősz.
Fejére nem nő könnyen a varázslat.

Az ember mégis egyszer meghaló lény.
Nem óvja emlék, nem menti varázslat.
Legtöbbjük haja nem az évektől ősz.
Nem csak szerelembe, sírba is estek,
Hiányukat a végtelenbe tépték.
Hullanak át a nemlétbe a testek.

Bölcsen hallgató kérdések az estek.
Zárójelbe burkolózik minden lény,
Üres tekintetek lettek a testek.
Néma írásjelekbe liheg az ősz.
Gyors verseinkből eltűnt a varázslat,
A nyelvet a szavak képekre tépték.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Alföld, 2007/2.