A Park


A Bánat végigsétált lehajtott fejjel makulátlan partjain
Nem mert felnézni, mert túl szép volt
Nem festhette le képzeletében, mert egyetlen ecsetvonás sem teljesítheti be varázsát
A bánat még sosem járt itt, de ismeretlenül is szerette
Ezt a helyet nem lehet nem szeretni
Szerelmes szavak keringenek téltől langyos levegőjében
A könnyek kuckója ez a Park
Itt születnek a lélekben megszentelt versek
Itt les ránk a Boldogság a bokrok titokzatos neszezése mögül
Hol lakhatna több szív, ha nem itt?
Ahol a cserjék összeérnek
Gyermeki hangon énekelnek a szélben
Tavának tükrében meghasad a nap gőgös méltósága
Rálelsz az ég és föld közt rekedt nyugalomra
Magány ez, de milyen!
Melankóliával édesített sóvárgás a csend tétova csellengéséért
S búgnak a borongós balladák a réveteg messzeségbe
Elhívnak mindenkit a monostori magány kicsiny lakájába
Suttogva érkezik a hangulat ezernyi árnyalatával
Addig halkul, amíg nem érzed át teljesen
Belopódzik fűbe-fába, lépésekbe
Itt hamvasztják a szomorúságot
Csak porban foszló por lesz
A Bánat is itt törik meg egész lényében
S végigsétált a bánat szikrázó lombok árnyékában
Kigombolt lélekkel érkezett útjának végére
Nem is a Bánat tekintett vissza a Park percnyi örökségére, hanem a megszületett Boldogság!





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.