Szomorú kis tûnõdés

Csillagtalan Csend jelzi fenn:
végesen győz a Végtelen.

Minden térben újabb terek,
s mind egyformán felejtenek.

Minden idő hulló Idő:
csak pusztulással békítő.

Minden Anyag hűtlen haza:
lélektelenül önmaga.

Minden karácsony Nincs-sziget.
Előbb-utóbb felsír hited.

Ülök a Nincsen Szigetén,
s eljátszom veled, Nincs-remény,

s olykor eljátszom veletek,
emberré nem lett emberek.

Nincs-hazában Nincs-égsziget:
nincs karácsonya senkinek.

Annak sem ki létét hiszi,
s a csillagcsend nem fáj neki.

Nincs-karácsony, Nincs-égsziget,  -
mindegy: hiszed vagy nem hiszed.

Ülök a Nincsen peremén.
Nincs-csillagfényben Nincs-remény,

s ha Anyagban Anyagtalan,
annak is csak fájdalma van.

Bennem Múlt: ébredő halott.
Felsírnak volt-Karácsonyok,

és fáj e Múlt, nagyon-nagyon,
s Istene: Piros Csillagom.

Lehet, hogy egyszer visszatér,
s vérszín zenéje szívig ér.

Most csillagfénycsend jelzi fenn:
végesen győz a Végtelen.

Most az Anyag hűtlen haza:
lélektelenül önmaga.

Ó, volt-Karácsony, volt-Haza
volt-Égre képzelt Csillaga!

Egyszer majd fénye jelzi fenn:
végessel békül Végtelen,

s Utat talált az Úttalan?
A szívnek most csak búja van.

Ülök a Nincsen Szigetén.
Nincs karácsony és nincs remény,

csak térbe zárt hulló Idő,
Anyag, pusztítón békítő,  -

... és egy-egy szívben képzete
létednek, szép Lélek-mese,
Álomhitünk isten-maga,  -

ég feletti Ég Csillaga.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.