Sólymok

A sólymok köröznek a létezés felett,
                  lent valami apró állatka szaladgál, de
                                  még játszanak egy kicsit –
ezek akkor gyilkolnak, amikor akarnak, és semmi
                nem csorbíthatja a gyilkoláshoz való jogukat.
                               Kettő azonban nem a lenti prédára repül,
hanem inkább egymás testébe mar – szárnytollak, húsdarabok
              apró esője a föld felé.
                         Marják egymást, az élet kannibalizmusában,
egymás húsába kóstolnak – az egyik nem erősebb, mint a másik.
                      Barna örvény, amint alázuhannak, és már nem tudni,
melyik melyik… Le egymástól messze esnek.
                          Még élnek. Még lélegeznek, még véreznek, szemükben bosszú, és a hiábavaló „miért?” – a büszkeség
            barna tollas, egymás húsán élő, tébolyult totemállatai.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.