Hívás



"És ha megakasztod egyszer vérem áradását a holdba' eléneklem
majd legszebb bölcsődalom. Csak tudjam, hogy zeng benned a hívás,
és elindultál már valahol a messzeségben. S amikor majd ideérsz,
újra kinyílnak a hegyen a rózsák..."

Papp Laura: Hívás




Álmában rohant. Megint eltévedt.
- Állj meg! - Tudta, hogy anyja egyetért.
- Ott van. - nyújtotta vékony két kezét,
Aztán kopogtak, és ő ránézett.

Zokogott. A Hold lassan felébredt.
Vállára dobta sötét köpenyét,
Szél kísérte el vetélt énekét.
Méhében már a gyötrő tűz égett.

És rózsákat lépett egy lány,
Ahogy utat tört a hóban.
Kapaszkodott a hegyre fel.

Átöleli az öreg fát,
Csendjébe súg: - Jól van ez így!
A tavasz már bimbóra lel.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.