januári tavasz

1.

árnyékba söpört cserép a jég.
a fák tövébe bújt tél
csendig halkulva
mantrázza jéghideg szavait.

a föld mélye felengedt,
hogy magába szívhassa
parttalan lelkünk
zavaros vágyait,
míg az egymást vonszoló,
önkínzó napok sorát
ajándék-tavaszunk
az avar alá temeti.

(miért is öli magát az ember,
ha van, aki épp őt szereti?)

2.

még szürke vagyok.
alaktalan.
vénák márványozta bőröm
forró vízként éri a nap,
de sok felgyűlt már felejteni,
hogy elhagyhassam magamat:

fénybe tartom sápadt arcom.

lehámoz a tavasz mindent,
ami hosszú telem alatt
kis szobákban ágyba bújva
alattomban hozzámtapadt:
szél fújja le rólam a ráncot,
föld issza be sós könnyeim,
vihartépte, táncos ágak
fésülik ki drótfürtjeim,
léptemben vetik le
rólam régi ruhám,
és azzá öltöztetnek,
aki valójában vagyok.

mindent, ami eddig takart,
eldobok és itthagyok,
hogy elmúlhasson bennem végre,
ami valójában rég elmúlt már.

(miért kell folyton hátranézni,
ha van, aki épp élni vár?)

3.

a folyó tudja, merre menjen.
megtört jegén a fájdalom
később puszta hordalékként
terül szét a partokon.

ha véletlen arra járnék
még sejteni sem fogom,
hogy végül melyik fa tövében
pihent meg a bánatom.

ha sejteném is - lépnék tovább
míg oda nem jutok,
ahonnan elindultam
és amit majd elhagyok.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.