Járunk

Most, hogy tovább megyünk,
ott veri a templomot a harang,
és bent undokul kiált
egy friss helyi panasz:
hall-e Júlia?

De nem hallod,
mert velem vagy és te is
csak azt érted, mit én:
mint érik az ellen és a tét,
mint táncol a való a
rég halott falak alatt.

Most, hogy tovább állunk,
egy percre csak megállunk
mellénk ér a kopott tér,
fölénk sétálnak az alkonyok,
minket hallgatnak alant
az emlékterhes kövek,
nem szólunk semmit,
és mégis egyet értenek.

Ez a világ elveszett egy percre
a tér vitte el, vagy a kezdet?
Nem érdekel, nem bánom
hogy eltűntek a csillagok
és napra szállt az éj,
velünk ragyog a fényes sötét.

Elhallgat a toronyban az öt,
félhatra jár máris a kedve
tovább lép eggyel a mutató
egy újabb üres percre.

Mállva búcsúzik a vakolat,
legyintenek a szelek,
viszlát később suttogja
a hang a szájra lépve.

Velem szalad a haza,
pedig csak lassan lépek előre,
nem vár a semmi, hova térjek?
Előttem ágakat törnek
a hosszú ronda lábak.

Észre se veszem,
hogy a magamét bámulom,
nem látom mi előttem,
mint teszik azt a vakok,
én még a templomnál vagyok.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.