Elég!

Elég!


De ma elég volt,
ma örökre kiirtalak magamból.

Elfogytak a napok, a hetek s hónapok,
kezed nyoma a kilincsen
megkopott és mostmár újra ragyog, mint egykoron,
üresen kong lelkem megcsúfolt temploma
- már másnak harangozom.
Szemed titkos sötétje most tompa és átlagos
nem csillog benne a jövő,
a mienk, a közös,
nem látok már benne mást,
csak ezerszer újraélt tegnapot.
Fogtam a kezed és húztam
írtam vele a semmink hamujába,
szavakat akartam tőled, szádba adtam őket,
- te visszadobtad mindet.
Régen elmúlt az a nyár,
emlékeink elvesztek az Idő konok sötétjében,
neved íze a számban másnapos,
bennem a viharvert trubadúr elhallgatott.
Mezítláb szaladtam,
aztán már csak másztam
utánnad mindig s némán a nevedet kiabáltam.

De ma elég volt.
Lakat kerül a zárra,
szerelmünk kibontatlan doboza a legfölső polcon,
vihar utáni fekete csönd, de új álmokat hozó,
te egyetlen, te örök, te átok,

Kiírtalak magamból, látod?







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.