Húsvét felé

Figyelnék még az elfutó nyulakra,
siető zöldre, Álom, furcsa fajta,
de, lásd, könnycseppes ezen a világon
álom-ébrenlét, s léttel súlyos álom.

Gyúlt zászlód ritmust lobogott, úgy fénylett
egykor, ifjúság-szív, a Messzeséget
várta, elképzelt, misztikus alakban,
s nem sejtette, hogy győz a Láthatatlan.

Ma úgy hiszek, hogy nem hiszek: szívekben
néhol még ott vagy, Piros Alkonyisten,
mindig búcsúzó, de Hajnalt ígérő,
mely nem jött el, s lehet, ha jönne, késő.

Lehet: késő, mert új és új alakban
Rossz győz csupán, sötétlő Láthatatlan,
s csillag lehull, ha Csillag, és a Lélek
fáradt szemmel csak csillagtalant nézhet.

Jó volna Dal, Tavasz, bíztató Álom,
Feltámadás, mely győz a hazugságon,
más valót hozó hit, mikor a Messze
vigyáz születő Csillag-gyermekekre.

Jó volna kedv, melyben táncos tojások
színe ringatna Tavasz-csillagálmot,
jó volna Haza, egy igazi, másik,
melynek utat a Végtelen világít.

Ha néha szól hitetlen hit szívemben,
a Nincsből szólsz, Szabadság, Csillagisten,  -
és várom azt, amit már nem is várok:
Szépség-világod, új Feltámadásod.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.