Ember vagyok III.

Ember vagyok III.

Mint zabszem effektussal küszködő, sikerért egyre erősebben epedő, akár egy hosszú ó, oly korosodó távolugró, ki már futna is, bújna is saját sorsa elől, ahogy egy életfogytiglanra ítélt pesszimista elitélt,
hiszen mindkét előző kísérlete Moháccsal felérő kudarcnak bizonyult, mert az elugró jel előtt ért ugrása véget. Míg jóakarók alkalmi kórusa gúnyosan inti:
vigyázz tata, nehogy rossz irányba vonszold magad megint!
Ő folyton aggódva arra gondol, nemsokára az utolsó esélyét játssza meg vagy el, mint szenvedélyes játékos maradék bérét a pénznyelő nyerőgépen. Eszébe sem jut, mit jobb sorsra érdemes lelke mélyén biztosan tud, a siker sírját az önbizalomhiány gerjesztette kétely ássa áldozatán galádul vigyorogva, olyan átkozottul szörnyű mélyre, hogy a homo sapiens maradék reménye is, mint csecsemő lába a 49-es csizmába bőven, beleférjen.
Ekként készülök immár, pontos-hevenyészett számításom szerint harmadszori nekifutásra, hogy egy alig használt papír elé üljek. Sokat bírált ízlésem szerint eltorzítani néhány, középiskolás korom óta akár a nemiség, oly folyamatosan és erősen foglalkoztató gondolatsort az emberi sorsról és arról, hogy a csalóka látszat ellenére én is csak érző, vétkes ember vagyok, míg a körülöttem lévő, talán nem csak a számomra túl bonyolult, világ mennyi, halálosan nevetséges, mégis marasztaló csapdát, erőnket bőven meghaladó kihívást, kis bűnért is szigorú dorgálást kínál. Mardosó kételyem mellett mért remélem egy őrült konokságával mégis,
hogy a sokat ígérő de keveset adó életben nem csak a véletlen az egyetlen, gyomorbajos döntőbíró, ki jogosan ítél rettentő gyorsan és igazságtalanul felettem, de valahol mérik az eredmény mellett azt is, az utolsó közös vacsoránál
a kőlevesbe ki mit hozott, mivel járult hozzá, hogy minél finomabb legyen a főszakács szerény kóstolgatásai után a résztvevők felének sem jutó étel a tálban?
Talán, az előbbi gyengéd légmozgás, mi remélem, nem a huzat volt újra, azt jelezte, láthatatlanul itt járt a ledér nőszemély, kinek ihlető csókjára régóta vár gondoktól gondosan lövészárkolt homlokom. Esetleg, nem is tudom, ő súgta izgató szirénhangján olyan halkan, hogy szinte csak belülről hallatszott mélyen a legtitkosabb, már nem is emberi tudat alatt: most sírhatsz, majd írhatsz és bátran hidd azt, minden összejön, mert végre eljött a te időd, ahogy egy korhadt fának is, mi hirtelen kidőlt! Alig mozdult meg egy, a többinél korábban ébredő idegsejtem érzékelő része, mint jó távírász azonnal jelezte, hogy az adást, bár nem értette, vette. Rögtön szólt az alegység-ügyeletes agy, a nagy szerves mikroprocesszor: csak fogj hozzá bátran, bátortalanul, akár egy baknyúl, ha mellé nyúl, könnyen hibázhatsz, végül is kétszer már úgyis megpróbáltad, és három a magyar népmesei igazság!
Ki nem kockáztat soha, mert az életével nem, legfeljebb csak kártyán, gépen és a lovin játszik,
még az is mindent elveszthet, például az egész,
senkinek sem kellő, kellőképp megromlott életét. Míg a midenkori téttel egyenesen arányos a jogosan elvárható, bár legtöbbször hiába remélt nyereség.
Az idő akkor is, mint inkvizíciós vallató bakó, oly könyörtelenül halad tovább, ha magad óvatosan, magányos harcosként a dzsungelban csak túlélésre vársz és másoknak jót vagy akár egy cseppet kockázatost véletlenül sem csinálsz. De a mindennapi létben a harc nélkül elérhető, tisztes döntetlen túl nagy luxus. Tudjuk, az elvesztegetett, körhintaként szédítő lehetőség méltánytalanul nagy ár azért, hogy elkerüljünk néhány, kijózanítóan nagy pofont a sorstól. Sajnos, senki sem töltheti mindig mámorban e folyton forgó-morgó sárgolyón pillanatnyilag még rendelkezésünkre álló, hangyafarknyi időt.
Az ember egy parányi porszem a nagy homoksivatagban, oly kiszolgáltatott a szél-sors könnyen változó, felszínt formáló pillanatnyi szeszélyének,
mint a kertben álló hóember a várható tavaszi olvadásnak. Emellett oly sérülékeny, mint nagy sebességű vonattal frontálisan haladó Match-Box, mit a sínek mentén kullogó fémhulladék- begyűjtő megtalál. Ráadásul érzékeny lélek
ad kéretlen segítséget, ha a fentiek ellenére, egy kis ideig jól esik még élned.
Mert nem kísér sértődés, féltés, féltékenység, harag vagy az emberi életet, kapcsolatot megrontó indulat, mi izzó parázsként szunnyad, érzelmi viharra várva frissen hűlt, hideg hamu alatt. De vár még csüggedés, vesztett remény, betegség, üdítő magány után halál
és egyéb ördögi nyalánkság, mi többé-kevésbé minden egyszerű embernek kijár.
Egy hordónyi óbor okozta mámor szédültségével szeretném elkerülni, hogy néhány, „réfásnak” szánt sorom olvasása után, bárki élénk képzeletében az a hamis kép ébredjen,
hogy az élet csak szirupos lányregény.
Ezért, és a roppant követelődző igazság kedvéért,
mint egy VB döntő végeredménye említést érdemel,
hogy túl sok egymással permanensen harcban álló ellentétpár gátolja az emberi tisztánlátást.
Ezért, megriadt madárrajként illan el a maradék esély,
hogy az ember eligazodhat a világban lévő csapdák, kihívások összefüggő rendszerén.
Ha úgy érzed, hogy sok sötét gondolat után nem marad más szalmaszál, csak az emberi agy, mi még mindig adhat egy igazán jó, icinyke-picinyke kiutat mutató tervet, mi mindenképpen más, mint a végső megoldás. Az elme hűtlen gyermeke az ötlet,
amit ha a megvalósulás reményének fénye nem ér el,
semmit sem ér, mert a csüggedés sötét felhője von bénítóan szoros páncélt fölé, így rá előbb-utóbb sötét árnyék vetül, mi hű kísérője a fénynek. Mint reménynek a csüggedés, rossznak a jó, nappalnak az éjszaka, kevésnek az elég, múltnak a jövő, kínnak a gyönyör.
Az élet s az öröm valahogy mégis, ellentmondásmentesen összecseng, mert a születés és az elmúlás csak együtt el nem múló, egyre magasabb szinten ismétlődő örök körforgás. Ez az emberi lét céljának alfája, omegája. A kezdet és a vég, s mi közte van viszont jó, ha mint egy sztradivári, annyit ér.
Azt súgja újra és újra a még megmaradt józan eszem, hogy élni csak hittel lehet, mi segít elviselni, ha nem túl ritkán valami bánt, esetleg a szigorú világ.
Nem az én hibám, hogy az ember oly sokszor gyengének bizonyul, mint dús lombú fiatal fa, mi nem képes dacolni a nádat próbáló, nyári szélviharral, vékony törzse csak akkor marad ép, ha erős gyámkaróhoz kikötötték gondoskodó kertész kezek.
Az ember annyi különböző módon bukhat el, ki kicsit, ki nagyon, ki előbb, ki utóbb, mégis a legtöbb csak akkor, ha a halandó minden reménye régen veszve van. Én mégis, még mindig remélem, hogy sorsom eres kezembe veszem, mint gondos horgász pecabotját, mikor egy méretes ponttyal készül hazafelé, megtisztítja damilját a rárakodott hínártól, moszattól. Mert a kosz, mint túl nagy összegű sikkasztás oly büntetlenül, nem juthat soha haza!
Az asszony úgyis sajnálja a horgászásra szánt, eltarisznyázott drága időt, és egész délután a stréber alaposságával arra készült, hogy valamit törleszt majd későn hazatérő férjének a magány nyomott, bár megszokott hangulata ütötte lelki seb miatt.
A seb után heg mindig marad,
mint rossz emlék él mélyen a harag.
Így már érthető az alaposan tisztító mozdulat,
ami egy kissé olyan, mint mikor agyunkból kitörlünk minden negatív dolgot, hol nem maradhat más,
mint legélesebb túlélő fegyverünk az életben, A POZITÍV GONDOLKODÁS
és néha, legfeljebb egy kis lelket mardosó kétely:
valóban jó emberek vagyunk!?






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Új hangafû ez másvilágKiadó: MEK