Magnólia fa

Az a nagyon rövid kis idő,
amit innen távol tölt az ember,
csak egy-két nap, tényleg
nagyon kevés, később
nem marad belőle több:
néhány képet őriz meg
az elme, számomra ilyen
annak a magnólia fának
a képe, ami a Szent-Antal
Székesegyház belső
udvarán nőtt, a gyönyörű
fa, fehér-rózsaszínes
virágaival, olyan volt, mint
egy mennyasszony, aki
épp most gombolta ki
a mellén a csipkés ruhát,
vagy éppen most oldotta ki
a szalagokat a vállán.
Ha Olaszországban élnék
nem lennék ateista, inkább
ott dolgoznék a Szent-Antal
templomban, mint az a néger
fiú, akivel hosszan szemeztem.
Talán néger lennék magam is,
mindig is szerettem volna
teljesen fekete lenni,
nem ilyen sehová sem
tartozó, színtelen, szürke.
Ott sétálnék a kertben, tiszta
fekete, nemes arccal és
gyönyörű rózsaszín tenyérrel.
Mindennap meglocsolnám a
magnólia fát egy színarany
drágakövekkel kirakott korsóból:
így áldoznék az istenségnek.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.