Apám emlékére

A töredezett fotón, háromévesen
Kicsi egyenruhájában fel sem ismerem
Fegyelem volt ott, játék talán soha
Rongylabdára nevetett picinyke lábnyoma

Csibész lett. Grundnevelte, verekedős vagány
Mezítlábas, fehéröklű cigány
Az ifjú életet halálos kór kérte
Hasonló kérés még számtalan elérte

Ügyes focista, kit apja hazakerget
Ki lányok ölében mindig talált enyhet
– Hej, de szépen néznek azok a régi nők –
A lepréselt arcú egykori szeretők

Háború jött szennyes hónaljával
Emberek némultak golyózárta szájjal.
Volt kinek félfejét elvitte a gránát
– A másik felét Istennek ajánlták.

Az első bombázáskor asztal alá bújtak
Később a szirénától csak egyet fordultak
Katonák jöttek, vonatba lökték
Egy marék zsírt adtak, harmadnap megették.

Három év fogság, bűn nélkül, semmiért
Mert fegyverhez keze háborúban sem ért
Negyvenfokos fagyban a hastífusz aratott
Négyezer fogolyból nyolcszáz ha maradott

Mindennapi ételük kukoricakása
Melynek szagától is ökrendezett szája
Latrinát ürített, pálinkát lopott
A parasztnak trágya kellett, nem válogatott

Hazajött bár szétfagyott a lába
Az induló vonaton egy állat elé álla
Nagy darab ember, nem volt a névsorba…
Az élő sorompót erővel nyitotta.

Aki elvitette, nyilasnak mondta
Tán a pince kellett, vagy tán mert megszokta
Várta a hídkorlát – egy fehér arc sápadt…
Apám segített átlépni a gátat.

– Megtettem – mondta röviden anyámnak
Aztán kocsmába ment, nem bánva hogy hányat
Én mentem utána, ha akartam látni
Vagy inkább nem mentem, ha nem akartam látni

Széntróger volt. Így mondta. Fájt-e vajon neki?
Mert amúgy okos volt, bár szeretett kérkedni
Csak dicsérni nem tudott ha tudtam a választ
Ha meg kigúnyolt, tépdesett a bánat

Nagy fájdalmak jöttek, lábat amputáltak
Mankóval ütött, borgőzt szült a bánat
Azért én szaladtam dohányt hozni neki
Meg Olaszrizlinget, tudtam, azt szereti

Kínjainak vége sose akart lenni
A fájdalom nem hagyta se aludni, se enni
Már csak ült vagy feküdt, nem volt mire állni
S az elfekvőbe muszáj volt hetenként bejárni…

Szemében tört csillám, szóra nyíltak ajki
– Gyuszikám – mondta – én meg fogok halni!
Utolsó kérésre az ölembe vettem
Néhány nap múlva könnyem erőltettem.

Ötvenöt elmúlt tavasz után
A maradék test, lábak nélkül, sután
Tűzben égett el, s gyermeki jövője
ködnevelő réteken terült a mezőre.

Valami összeomlott, vége a szörnyűségnek.
Nyomasztó évek tűntek semmiségnek
Az osztályba belépve nem is látszhatott
Ennek a fiúnak már nincs apja, halott.

Nem volt többé, ki anyámat verje
Akit szégyelljek, nevét kiejtve
Akit szeressek, ha megsimogatott
Ki jókedvében Mucinak szólítgatott

Apámra gondolok, rágondolni jó.
A régi adósság is törleszteni való.
– Korán ledobott a sánta hintaló
Deresre húzott széplelkű csavargó –





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.