Engedd

Csak egy szemhunyás,
Öröklétnyi tér...
Csak egy villanás,
S a lélek körbe ér.
Faggyá dermedt bennem
A vajúdó szánalom,
Csontig hatol a kín
Az üresség, a fájdalom.

****

Azt mondta:
- Gyere…
Fogd meg a kezem!
Nem fog fájni
Csak kicsit hideg lesz…

Nem szeretem a hideget!

Álmomban
Már sokszor rám tört…
Csak egy utolsó szusszanás,
Kába eleme a sötétnek,
Valahogy mindig tudtam
Mily félelmeim kísérnek,
Alaptalan…
A végén a fény…
Mi bennem is volt,
Meg a remény
Mindenek felett.

De az ember ostoba!
Nem tudja, hogy a kín
Véres hatalma
Csak néki édes…
Az időm meg véges.
Halkulok…

Kit érdekel
Az ezer ereimben lüktető pillanat?
Az utolsó hangulat, lehelet…
S az ágyad
Nélkülem veted meg.
Kínlódva, tipródva
Saját gondodban fuldokolva.
Mert ezzé tétetett…

Megfojt a levegő,
Lélegezni sincs erő.
Minek…?

Kevéssé vált már a gőg,
A demagóg ítélet
Az lelkemben hiába sző
Úri hangokat,
S Te hiába ígéred,
Hogy más lesz…
Nem lesz!
Mert…
Alázattá nőttél földi javad előtt,
Lelkünk tornya pedig ledőlt
S nehéz törmelékké omolva
Fájsz…

Az egyszarvú halál pedig
Most értem vihog.
Karmaival tép, húz,
Parázna bűnné avanzsál.
A test hiába zokog…
Ott porlad el
Vele együtt,
S boldog lehet,
Hogy kegyeimbe fogadtam
Kibírhatatlanul.

Szánalmas!

De te ISTENEM,
Te lélekké emeltél mindig!
Engedd meg,
Hogy öled közt altassam
Megmaradt álmaim.
Kérlek…
Engedd…
Örökre lezárni
Szótlan ajkaim...





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.