Köszönöm

A felszín alatt rejlik a… a mi?
Keresed, féled, nem hiszed.
Hidd el, már ez is valami.
Ki kellene írni az ajtódra, zárva,
ez nem bejárat. Még ha vár is
kint, esetleg valaki.
Nem, nem biztos, hogy vár,
lehet, csak rúg-kapál,
az agyában a tehetetlenség
vad erővel kalapál,
vagy valami ilyesmi.
Nos, ez a valaki mondhatna
sok mindent, ígérhetne akármit,
de és itt a lényeg, nem teszi,
mert nem lát, nem érez
a közelben senkit. Fura mi?
Gondolkoztál már, csak úgy,
magadon? Ugráltál már
át, megmászatlan falakon?
Akartad már megváltani
ezt a szennyes világot?
Vagy inkább hagyod, hogy
sós verejtéked feledtesse,
lemossa és elterelje, minden,
homály szülte pillanatod?
Esetleg elfáradtál, másra
Vágytál, csak megbukott
a gondolat, nem jutott egy
szál rózsa, nem volt közelben
egy romantikus gondola?
Mennyi kérdés, közben
a hátadban ott lohol
a magány, a képzelt,
fülledt nyugalom.
Hagyod magad körül a csendet,
hagyod, hogy a fejed belevesszen.
Csak ezt a pár sort, uralom.
Hisz úgy sincs kritika,
nem hagysz rá időt, nem
hagysz a másiknak erőt,
persze kaphatok egy nagy
kerülőt. Köszönöm.
És itt az a sok nem.
Szerintem te sem érted,
akkor mit vársz tőlem?
Nagy, nagy csodát,
hétfő délután egy vacsorát?
Elképzelem amint tükör
előtt állsz, nézed a szád,
és gyakorolsz. Fogad
közé szorítod a nyelved,
kilököd a hangot. Nem
tudom, tudod e?
De ütsz vele.
Nem kell hozzá
ököl, inkább
számolj rám,
hidd el bírom,
bár lassan szokom.
Meg van rá (d)
minden okom.
Még egyszer,
köszönöm.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.