Káprázat

Káprázat

sötét alagút, egyedül van a csend.
mögötte a rend, a semmi, kijáratnak,
bejáratnak, napnak íze csak egy csonk
valahol mélyen, szítja a reményt,
hogy éljen, hogy féljen. Hever elõtted
egy bûzlõ kutya. Befogod az orrod,
már ugornád is át, de megszólít,
hangjára kimerevedik a kép.
Lógsz fölötte, a talajt már elhagytad,
de még odaát nem értél földet.
Hogyan is találhatnád
meg a káprázatnak legvelejét,
ha nem látod mindenütt
a valóságnak puszta, kétkezi
erejét. Nézzél apádra, anyádra
fiam, s zuhanj végre a bûzlõ tetem
közepébe, velejébe

teherhordóvá vedlesz, mert nehéz álom
vagy, mit jelent másoknak
a puszta jelenléted, messzi tájról érkezésed.
Merev izmok tánca, görcse,
alatta csak a gerinc az, mire felfûzhetnéd
ezt a történetet, vízszint alól,
mélytengeri gyöngyöket, legyen nyakék
ágyasod sikolyára, bilincs a  teherhordó
gondolatainak ágyékára.
Ölelni és ölni, egy tõrõl fakad,
egyazon szõlõnek igazbora,
s hogy melyik poharat hajtod fel éppen,
azon múlik merre tartasz,
s éppen honnan hova

ott áll elõtted, kit választottál éppen,
jobbodon férfi rokonaid,
balra az asszonyok és a lányok,
nyílt térben játtszuk ezt az
elõadást, mit úgy hívnak,
valóság és káprázat, áldás és átok.
Felnyitod hasát, kilenc havi köztes lét után,
langymeleg esõvízzel öblögeted a beleket.
S a mese következõ láncszemét
magadhoz veszed, jobbodra, s azt,
kibõl vétetett, a helyére, balra

királynak lánya úgy fekszik alád,
ahogy azt a kígyó éppen megkívánja,
lassul az idõ, ahogy a hús és a tudat hasadása
diktálja. Egyre fogy és fogy az úrnõ,
nem szól, és már vizet kérni
sincsen hangja. Eljön érte az apja, s mi az övé,
azt mind magához ragadja, a húsát,
a vérét visszaveszi,
s a hiány káprázatát,
mint bolondnak az övét,
neked meghagyja. Mert, lám,
ki tudja hányadszor, megint
oda minden királysága

adódik ez a birodalom, éhes lidércek erdeje,
hol hiába célzol szarvasra, mert az vadász is
egyben, s így tudnod kell, hogy bár vadásznak
tartod magad, lesz majd egy vad ki agancsodat
az ágak-bogak között meglátja,
s a fegyvert kezedben onnantól
fogva szóra sem méltatja.
Megölelem és megölöm,
mert ha mellém szegõdik,
testvérnek a káprázatban,
csak vadászkutya lehet,
egy a falkában.
Nyilamat feszítem,
s ez még csak nem is öröm,
egykor béna tagokról mesélek,
a káprázatról,
mit a remény éltet.
Hogy van egy ilyen csodaszarvas,
valamerre, ezen a tájon,
s ha nem itt, hát máshol,
ki agancsomra agancsával válaszol,
s a vadászat
már nem az ölésrõl,
ölelésrõl szól,
hanem a találkozásról,
s annak borba fojtott
mesés káprázatáról,
a hajtóknak a keserédes daláról

az útnak egyik szegletében,
hol hús a tudatról
még fakéreg s kígyónász láttán
is leválik,
felbukkan egy part, annak is a verme.
Éhségnek, szomjnak vége ott lapul
hol a kezdete, nem más az, mint
a folyóvíz két medre,
mi kerül majd jobbodra s balra,
vissza a helyére,
mikor a káprázat legvelejét
odaátról, a hegy felõl is meglátod.
Rab ember, eredj utadra

magához tér, idegenben,
mert elõnyben sem egyik partot
sem a másikat nem részesítette,
a szabad létet cellája határaihoz
rögzítette, s így a keresést
csak annak határain kívülre
képzelte.
Itt egy marék abból,
mit összehordott, hatot-hetet,
csupa ide-oda pattogó tetvet,
minek nincsen eleje s
nincsen vége,
s így aztán folyton oda
visszakanyarodik, honnan hiszi,
hogy születik a léte,
s annak hitele.
Minden mirõl szólna
a furcsa szerzetek börtöne,
tetvek szítta ablakok,
hol  a rács nem más mint a hús
s a köréje épült birodalom,
s hová tengeri szelet, zivatart
csak az hozhat,
minek neve szebben cseng majd,
mint az, mit megtervezett,
káprázatos halálod hozhat.
Szabad ember, eridj börtönödbe

széles fennsíkon találod
a furcsa szerzetek bemutatóját.
Nem mozdul semmi.
A felhõk is csak bámulják
önmaguk s egymásnak földi táncát,
annak is az árnyékát.
Süket meséli, amit hallott,
vak beszéli, amit látott.
Némának szavára mindenki
elhallgat, s a béna,
ha feláll, mind-mind
menten táncba fognak.
Középen fekszik a holt, kiterítve,
önmagát lágyan s langymelegen
legyezgetve. Üres a táj, mint
gyermek, ki nem ismeri apját, anyját,
s bátor arra, hogy saját talpa alól
kirántsa létét éltetõ talaját.
Valóságnak üres káprázatát.
Karddá válik a látás,
sajátodban mártsd meg elõször,
elõbb a jobb, aztán a bal szemedben,
sem a kanca sem a mén
nem lel majd hibára létedben.
Mesélni, szavak nélkül, sántálni
s haladni egyrõl a kettõre sietség
nélkül, kettõrõl a háromra, s onnan
a halálba, ha kell, hogy
legyél végre béna, ki teljesen
belefeledkezik a táncba.
Hogy legyezgesd majd magad
az emberek, furcsa szerzetek között,
hol nem mozdul a levegõ,
hol hagytad egykor a furcsa
szerzetek bemutatóját,
s hol a felhõk is csak bámulják
önmaguk földi táncát,
Annak is az árnyékát

mindenféle kies világok várnak.
Tudod te magadtól is, hogy
az út vége ott van s ott végzõdik,
hol a rendnek és a zavarnak
a gyökere fakad, kezdõdik.
Ahol a kettõ közötti fal káprázata
megteremtõdik.
S ahol, ha a káprázat
másik medre, a valóság
igazát veled elhiteti,
a történet végén
az ólomléggömb, a nehéz álom
rólad is leválasztatik

õrült vagy, de még nem eléggé.
Ha táncolni akarsz,
elõbb meg kell bénulnod.
Béna az, ki a táncot
s annak reményét feladta.
Bénaság és tánc egymásnak testvére.
Találkozásuk pontja születésük is egyben,
párhuzamos erõvonalak, kik itt-ott
a messzeségben, végtelenben
ösze-összefutnak, kénytelen.
Meztelen vagy, de még nem eléggé

neked nem a szórzótábla kell,
hanem az osztás, szorzás maga.
Lét, hol a dolgok nem összeadódnak,
hanem összeszorzódnak.
Ahogy a dolgok vannak.
Szokásaid a gondolat káprázat-medrei.
Lassan alakul a part, észrevétlenül,
a vihar az, minek vad ereje a partot s a medret
egyetlen összefüggõ káprázattá mossa.
S azt is csak azért, hogy mint
minden folyóvíz a szürke tengert,
a szürke sivatagot egyszer magába
fogadja, s mint tékozló gyermek a szülejét
szokásainak medreitõl megfossza.
S talajt a lába alól létével,
mibõl nem kért, kirántsa

kettéhasad minden gondolat,
s vele együtt a folyó jege lábaid alatt,
hol állsz a télben, kora reggeli eszméletben,
csak mert egykor bolond voltál,
hogy a szónak erejét a csontnak,
húsnak felébe helyezted.
Beleszülettél, nem volt más
szele a hegynek, minek tövében mai
bûnödet egykor vezekelted.
Ha már a kígyó olyan,
hogy azzal csak a nyakánál fogva
lehet játszani, szoros járomban,
különben oda minden, mirõl
a történet szólna

a vezeklés nem követi, hanem megelõzi  
a bûnt, az azzal való táncot, szerelmet,
vezekléssel kövezed ki magadnak s a másiknak
az odavezetõ utat. Emberbõl vagy,
nehéz húsból, nehéz vérbõl,
s mintha bizonyosságod lenne róla,
hogy minden titok kézzel fogható,
s mint egy hûtlen asszony,
itt és most megszerezhetõ.
Fordulj önmagadhoz, itt ezen a tájon,
hová eszmélned kellett,
mert fölé s alá nem volt látásod.
A vezeklés teremt talajt
léted alá, a bûn pedig befogad,
máris otthon vagy. Honnan indultál.
A húsban, a porban, ahová való vagy


(grasshopper.mentha.hu)











Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.