A második ajtó

szívdobbanásomra lépdelek
viszlek zsebem szegletében
megyek
hátam mögött halottak
elbomló humuszuk
jövendő virágaim táplálói
minden napra nyílni kell egynek
és lesznek mindig valami-ajtók
zárjaikban titkos kulcsaik
félfákon értelmezhetetlen jelek
és nyitogatásukba gyilkolom majd bele magam
az égre nézek – akár egy gyorstöltő
az éjszakák tivornyái Júdásként követtek
hagytam s nők választottak maguknak
buta játékaik oltárán rángtam kivérezve
nem volt elég hely megnyugodni
nem volt elég hely szeretni
nem volt elég idõ

az erő hajt
talán előre
adja lépteim, sétáim ütemét
nem sodor, csak ösztönöz, életben tart, van
átsüt ablakok rácsain, pörge falevelekre gyújt erdők szélein
vibrál illatomban, mosolyba torzít
meddig tart és mire kell még?
hagyjon el néha, arra kérem
- álomtalan, útszéli didergő lennék nélküle

nappalokból éjekbe fordulok s megint
mond, te mit keresel itt mégis?
nem hívtalak
nézed lassuló táncaim, karolod vállamat
mit találtál? mond meg mi az, mielőtt elviszed
tied lehet

megyek
a múlt szürkéje felfalja a következő pillanatot
pedig még megállítani is kész vagyok ezt az örök-kereket
de egyre csak forog, akár nyári esőben a virágszirmok
és a partok?
ahol újra kezdődnek a mesék?
sosem találjuk meg őket?
kikötünk bánat szirteken
naplementék narancsvörösén vagy a világ két felén
és én olyan sok mindent nem tettem még
diófát sem ültettem
egyik nagyapám sem adja már át örökét
- szomjazó énem rajtad pihen meg tétován

vigyél el innen!...kacajok gyújtózsinórján függtem
majdnem-kész árnyékokban fürösztöttek
játék-fényeik sajnálat-õrültet faragtak belőlem
de te azért jöttél, hogy beszélj hozzám
és azt mondod olyan a szerelem akár bicikli a halaknak
és azt is, hogy vak néha
gyerekként még gyertyákat fújtam el, mert nem akartam látni
gitárok sírnak valahol - ez is az, mondod
keresztül szállok egymást ölelő angyalok között
gyümölcsök viaszos héját markolom
szirom-küllők forognak és én nem vagyok kerékkötőjük
ez az álmom
arra kérsz végül, ne féljek

(borzasztó időt kaptam
itt a semmi közepén
benne a nemzés terhével
kihalt peronokat
vonat-várok ócska rongyait
kopottas arcokat
egy ölni kész fenevad dühét
túl a táncon, a felszolgált ételeken
tóparti békák vartyogását tömték még ide
fejemre bánatot, szívemre ajtók kulcsait
hegynyi mélységet, erőt a kövezéshez
s ki tudja, tán az utat is tudom
de mihaszna, komisz kölyökként
apám pofonján át sem vállalom)

2007. február 26. 0 óra 9 perc







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.