gyatra ösztön

Valami gyatra ösztön zsibog fejem felett
Az elvakult felhőkön átsütő
Pirkadat ízében, s rám ölti csúnya, rákos
Nyelvét – minden táj és emberemlékezet
Sűrű, véres közelségbe fordul át,
S gyomromban megposhad tőle az étel.
Nincs megállás; s szörnyek közt futva,
Beszorulva-fogva ősanyám s múltjövőm hideg árnyai,
Létvégéje közé, múló óceánként ténfergek
Az emberek odvában, akár egy szédült
Bokor zsenge ágait letörvén a vihar,
Nem nő vissza soha, sosem a harmat vize
Elborult arcomra. Egy tükör a világ
Körülöttem, s benne önmagam látom
Visszaköszönni, mintha a golyó, mi
Ezüst ábrázatából röpül felém, most ívét hazudva önmagába térne.
Örökké megújuló gyász az élet és
Födele mögül megromlott világok
Okádják felém magzatburkukat,
S embernemlátta élelmükként kívánnak
Engem; sebeim nekik mézízű salak,
S húsom, friss reggeli szagom múltbéli manna-reggeli,
Egy léttelen síkon ülve lakmároznak ott,
Hol a nap csupán zölden izzó szeme
Magának az ifjú – vén Halálnak.
Otthon, drága otthon kedves képzeletje,
Oltalmazó oszlopok sűrű virágillattal szelt
Testszeletje, hol van néma megsemmisülésed
Értelme, marasztaló hűs öled ezer fájdalom árán
Elveszett szeretete s mocskos vívmányok
Hangtalan luka? Hol, miért süllyedsz tova?
Mint víz – özön, a világ úgy kinyújtja szörnyű karmait,
S kardommal összecsap a kobold – nemzedék,
De vívásunk, s mely egyszer harcba csap,
Most satnya kérődzés, vergődő aszú, tiszta lap.
S ősi hullámok között verejték a szűzek ablakán;
Nem létezik e áradat méltó balzsama,
S most, mikor nincs hová mennem, csak
Az akolként felmerengő szűkös muszájbarlang gyomrába,
Merre nincs, csak füstös árnyak s személyszellem-zanza,
S most, ezer álom után a pszihoélet tenne
Engem hontalan íróvá, örök árva
Nép sarja – gyermeke legyek? Mint megannyi
Kíngyönyör után a boldog órák elveszett képe,
Úgy függ egy élet a szakadék felett, s nem tartja semmi se;
Üszkös szemmel vénülök egyre feljebb, de
Felfelé folyó patak nem gyógyír egy részeg szomjára.
Valahol távol, messze egy hídon túli helyen
Szól a halk muzsika, hangzik a szív dala,
De oly messze szól, s oly kába szívem,
Hogy csak dermedt csend hatol át,
Mint a magány fellege,
S az égtakarók úgy simulnak idegen testem
Minden atomjára, mint egy
Velem született, úri mantilla.
Az átkozott táj mögött feszül a Hegy,
Az út fényes, porral aranyzott lakkja,
Mint egy nő arcán a smink, az enyhe púder,
S omló fekete hajának csillámos csatja.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.