Wagner jut az eszembe






Az éjszaka közepén vén ládám fölé omoltam,
Bármiféle rajz, vagy festő eszköz után lomoltam.
Előkotortam valamit, már a széle tépett,
Egy havas hegyeket ábrázoló képet.
Álltam mozdulatlan, az ódon láda mellett,
Megérintett valami szél, inkább csak lehelet.
Mezőt láttam zöldet, lábánál a hegynek –
Odajutni! Azt tartanám legnagyobb kegynek.
Ormai a fagyos vízből az egekbe merednek,
Vágyaim a hűs fodrokkal a messzeségbe erednek.
Odalenn, mélyen, a kristálytiszta habokban,
Nagy hősöket ismerek fel a sok néma halottban.
Oda vágyom én is, fokára szép Thule-nak,
Társául szegődni, a sok vad, fényes úrnak.
A csúcsok közt lakozó lelkű hősök és királyok,
Tetteik hírét messzi viszik ezüstös sirályok
Ott, hol összefolyik valóság és álom.
Úgy tűnik, hogy hihetetlen, mégis megtalálom,
Míg gondolatban eddig érek, akkor veszem észre,
Messzire jutottam, egy ismeretlen részre.
Elkap az ámulat, ki tudja hová visz,
Biztatóan tekint rám az Auróra borfalisz.
Egyre visz a sodrás, a ködös messzeségbe,
Lemondóan nyugszom bele a végső veszteségbe.
Épp dúdolni kezdené az utolsó nótám,
Megborzongok! Ott áll előttem fényes Thor ……….
Félve nézem: tükörkép ez? Vagy díszlet, csak jól festett.
Pontosan így képzeltem el a dicsőséges testet.
Remegett az oszlopcsarnok, olyan volt a tónus,
Hamar köztünk leszel! Zengte a két patrónus.

SZ. Nagy János

  









Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.