Atlantisz



Sok ezer kilométer Észak-nyugatra
Gibraltárról, hogyha arra megyek.
Az óceánban benne állnak
Gyönyörű nagy hegyek.
A víz hígabb, a lég sűrű,
A halánték lüktet vadul.
Repes a lélek, szabad a szellem,
A gondolat termékeny földre hull.
Úgy érzed, hogy haza tértél,
Ha a lábad szilárd földet ér.
Ragyog az ezüst telehold,
A föveny vakító fehér,
A langyos szellő lágy permetet kavar.
Mindenhol köd gomolyog,
Míg meg nem szokod, zavar.
Mikor az öbölbe besiklik csónakom,
Szívem megnyugszik, a biztonság jó nagyon.
A felkelő nap megbotlik
Egy lándzsa hegyén, hidegen
„hová tartasz? Mondd!
Állj meg csak idegen!”
Csatornák futnak szerte
Nagy széles körökbe,
Békét kapok itt majd,
Úgy érzem örökbe.
Aranyló falakon kúszik végig az árnyék,
Csak fényes paloták,
Nincs nyomorult szárnyék.
A harmat márványlépcsők sorára hull,
A kék égen bárányfelhők nyája vonul.
Sehol egy mohos vár, vagy egy ódon várrom,
Bármit lebontanak, épül helyette három.
Sosem látott virágok közt heverünk a réten,
Minden rendben:
Nem csinálunk semmi mást a héten.
A hegytetőről látod, hogy tied a végtelen,
Azt, hogy bármi megzavarja, szinte már képtelen.
De vége a jó világnak, jön a meteorit, ez durva,
Pont ide fog hullani, naná hova is hullna.
„Isten büntetése” hiszi, aki hinni bátor,
Tartok tőle, búcsúzni kell a holnaptól és a mától.
Összehúzza körülöttünk vízfüggönyét az óceán,
Ott pusztul mindenki, a gazdag és a pór leány.
Pár pillanat csupán csak a szenvedés,
Fekvés lesz majd ezután,
De nem lesz többé felkelés.
Vitatják majd nem sokára
Azt is, hogy valaha voltunk,
Talány lesz majd ezután
Életünk, s a holtunk.
Platónnak hála, nevünk örökre fennragyog,
Semmihez nem lesz majd fogható,
Hisz ez volt a legnagyobb!

Sz. Nagy János








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.