Elmentél

Ma reggel arra ébredtem, hogy az ágy üresen tátong mellettem
odabújtam párnádhoz, melyben illatod még ott motoz.
Az álom illata lengte be a szobát, s bennem ébredni kezdett a vágy.
Az éjszakai képek megelevenedtek s engem pirulásra késztettek.
Emlékeztem minden porcikádra, emlékeztem minden sóhajtásra
emlékeztem minden ki nem mondott szóra, emlékeztem minden el nem csókolt csókra
a szád izére, a  bőröd szép fényére, ahogy megvilágított a gyertyaláng
ahogy a falon vad vitustáncot járt, így jártam karjaidban én is
oly vad táncot, hogy elfeledtem a való világot.
Nem számított sem idő sem tér, csak az hogy engem szeressél.
Oly gyengéd voltál, mintha a következő pillanatban meghalnál.
Én haltam meg a kéjben, melyből a boldogság fakad
s a gyönyör könnyei mint megannyi apró patak, a mellkasodra hullottak.
Lecsókoltad őket egyenként, s én a hálám rebegném,
de te már elmentél s a párna az amit ölelek én.
De este ha újra gyúlnak a fények, megkereslek téged,
és szeretlek amíg csak élek.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.