Mese

Mint a gyermek, ki nem érti a szót: elég...

Az üvegtopán ma túl profán,
pofánröhögve régi, nyűtt mesét,
bronzcipőbe gyömöszli lábát,
s így várja, szűkölve kedvesét
szépreményű Hamu Pipő.
Helyszín: folyópart.
(A lencse papucsos konyhafoglyok dolga.)
Cselekmény: mindegy, de feltétlen múlt idő.
Míg empátiáról locsog a vízzel,
sárgolyót feszít a szíjra és lő.
Célzását ünnepli széles udvar,
elegáns, hol a tyúkszar még hírből se ismert,
csupa inzert-elme, tiszta és avatott,
trendin leng a magukra aggatott eszme-kelme
s jól megrágnak minden falatot,
mielőtt ismeretséget köpnek, elvégre úri közeg.
Tehát folyó és fáj-mese...
Ahol minden, még az édes is mostoha,
jaj annak, aki nem mondja kórusban: jaj,
magyarázhatja, hogy csak elnyomta valami zaj,
vagy csak elkalandozott, mintha élne,
csak meglátta a parton, amint a béka,
- egyszerű kétéltűek hétköznapi ivadéka -
csókra kínálta ajkát,
és... jaj, hát olyan édes volt,
zabálni kellett,
de persze: jaj! Hogyne: jaj!
Fedjük le minél több jajjal,
hogy baj van itt belül,
mert egyik valós szerep se sikerül,
szidnak a le-, fel- és elmenők.
Enélkül elmennek mellettünk az emberek,
de tán még kutya se morogna meg.
Legyünk hát történlelem a mában,
keressünk férget az osztályozott fában,
s kiáltsunk undorítót, fedve, hogy
magunk is férgek vagyunk,
emlékezés, ez legyen a kedvenc szavunk.
Kegyelet, te szó, hova is tegyelek...
Mese, mi?
A szembe szórt kamu hamu ma sztárrá avat.
S a könny, mi akkor és ott igazi volt,
megered újra.
Mert annyi zsoké járt már erre, ki ezen lovagolt.
A láb közé vett gyalázat ágaskodik, bakol,
közben a figyelem és alázat lázasan pakol.
Csontvállát millió tehetetlen vonja - rémmese -
van, ami nem változik,
újra ostorát fonja az ostoba kor.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.