Így érkezel

Ez a tíz perc. Tán, most végtelenné törik.
Konyhaablakon függöny, a köldökömig
ér. Meztelenül várlak, cifra kis magány.
Nem, nem hazudtad, hogy jössz. Átsétálok a szobán,
eszembe jut, ahogy a padlószőnyegen,
meg az utcán, mikor súgtad: ne kínozz, de foglalkozz velem.
Cső zúg a falban, fürdik a felső szomszéd,
zuhanyrózsányi vér, erős lökéssel ont szét
újabb áramot bennem. Lüktet a fülemben
minden sóhajod és érzem, hogy beteg,
rém egyedül, e várakozástól vagyok.
Ha el is jönnél, hozzám nem érhetsz soha,
csak ráz az idegek furcsa impulzusa.
Fullaszt, s remegtet kart, térdet.
Szeretni indultál, de már okát sem érted.
.
Folyosón csorognak autók fényei,

tapéta csikordul. Lámpa. Kiéghet. Indul. Megáll.
Döccen az ablak. Nekiütődik a szemem. Partjainál
várva csakis a járdát,  ernyőd terpeszét lesem.
Tudom, hogy hamar, hogy megáll végérvényesen
mind, ami csobog, csattan, lüktet a falon át,
ismerem tested viharos ritmusát.

Érkezel. Máris. Elvillansz a fényben.
Lecsatolom az órám, nincs mit számon kérnem.
Ringass majd! Ringatlak, mint szörnyet a tenger,
levegőért kapnunk, egymás után sem kell.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: -, -
Kötetben: - (-, -)
Kiadó: -