Egy régi történet

A várost áthálózó járatokkal utaztam naponta.
Beteljesületlen vágyaim; velem tették meg az utat
és egyre csak szaporodtak.
Sokak szemében akvarel tűzkarikák lobogtak; oly
bizarr előjátékát kínálva ennek a reményteli,
izgalmas hétközi napnak.
Szimatszatyor, tarisznya, kézi,- váll,- és hátitáska;
telepakolva elemózsiával; és a mai napra
vágyott szereppel a szívben.
-A szája szegletén kis rángással- valaki arra eszmél
megérkezett; a valóság megállójába- csengetés
altatja a szerep álmot.
Ideje lenne valami értelmeset is csinálnod.
Nyitásképpen próbálj rámosolyogni egy szembejövőre
Lásd!- Másfelől; nem esel ki a mai napra szánt sze-
repből:
Elég lesz arra gondolnod, hogy kollégád mivel tud
vödröt cipelni a lépcsőn.


Az a valaki én vagyok:
A szemlélődő és ki jő.
Mosolyom néha rám fagyott
Amikor fintort csalt elő
Csak; a múlt, jelen és jövő.
De mit tehet ki védtelen;
És nem olyan előkelő
Mint az emberi értelem.

Mindíg egy új esélyt kapok;
Egy illatot: a zöld mezőn,
Ha láthatom a hangyabolyt
A kertben vagy a legelőn.
A fáradhatatlan kelő
Ki megpihenni képtelen
Oly annyira szembetünő
Mint az emberi értelem.

De! ami igazán ragyog
Vidítja a járókelőt
Szerintem; az a mosolyod.
Egy épp elhagyott szerető;
Nem a jókedvet éltetőn
Szel át egy várost: képzelem
Magányosan jár; kérlelőn
Mint az emberi értelem.

Ajánlás

Kinek szemében ott ragyog
A vad düh és a szeretet;
Erős az, de oly védtelen:
Mint az emberi értelem







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.