Áldozati oltár

Kihült csend holtzáporát
cipeljük vasba verten
visszafojtott lélegzet a kor
vár mint akit pusztulásra ítélt
viszálykodó félelem sújt
örök napfogyatkozás
sorvad a szó visszatátog
a kérdezett a kérdezőre
fertő és züllés habzsol
tört glóriát sanda árnyakat
hogy különbek legyenek
a legkülönbek

Ölelnek és ölnek
lantok és hantok
eltorzult szobor az idő
üres piaci zsibvásár
bennünk a tér

Meggyalázott  áldott terhét
kéjjel végignézi
sírva jajong
kínok kínja hull
élő álarca mögött
nincs senki
nincs seb csak sebtapasz
mit őseink hagytak rajtunk
hiába lobog vérében a láng
hite ingatag tünemény
üres szó a varázsige
csak a trükk ugyanaz
egyenesből görbít létet
és ünnepet silányít
a vak világ

Vetetlen magot hajt a föld
az elvetettet meg
kiköpi a szánk

Ki igazgat és ki óv
ha mindenki letette a fegyvert
élet
ösztön
Isten
ha mindenki mindent megtagad
ki menti meg gyermekeinket
mivé lesz lelkünkben
az értük emelt kordon
mire a jót és a rosszat
együtt kimondjuk

Olyanok vagyunk mint a viselős
az új-világ és önön örömünk
láza lassan eléget
mit számít már könny és seb
amit régóta heg fed
bűneink áldozati oltárán
a múltat s jövőt
végül úgyis
mi hordjuk
ki






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.