Huzatban/javított válzozat/

Ma reggel újra Attilára gondolok,
Hogyan kellene pontosan és szépen,
- Ahogyan érdemes volna -,
Húzni, tolni, rakni, emelni, illeszteni,
Minden idomot, hideg tökéletességű fémet,
Hogy összeálljon végre kezeink alatt a Mű,
S feledni a munkaerőt, s az árát.

Tudom: nem kéne, hogy fájjon
Minden milliószor megtett, öreg mozdulat,
Melyekhez hozzáedződtek rég izmok, inak,
A munkában eltöltött évtizedek alatt.
Tudom: nem kéne, hogy bántson
A felismerés, hogy reményeinkből
Nem maradt más, mint a konok akarat,
S a csontig koptatott, félholt öntudat,
Hogy dolgozni csak tisztességesen szabad.
Tudom: nem kéne, hogy égessen a szégyen
Amiatt, hogy mára már csak a tervezőé az érdem,
S aki a szerszámot fogta, becsületlen napszámos marad,
Kiszolgáltatott pária, kit mostanság darabra mérnek,
S akit a verejtékes kényszer naponta feszít fel
A megváltás reménye nélkül, a túlélés keresztfájára.


Ma reggel ismét Attilára gondolok,
S tudom, hogy azért is rendben hagyom
Magam után ezt a napot. Amit végeztem benne
Azért holnap is kiállok, tiszta lelkiismerettel,
Méltó büszkeséggel, ahogyan érdemes.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.