Repertoárvers színésznõjelölteknek

Bocsássa meg az Igazgató Úr,
ha néha elakadok e szavalattal,
de ha szemembe néz, szívem kigyúl,
s már nem törődöm a komoly feladattal:

hogy arcmimikám rezdüljön hol kell,
s hogy kellő helyen kellőképp intonáljak.
Csak érzem, amint magához ölel,
maga férfiszépség, ó maga vadállat!

Ha karomat olykor kilendítem –
mikor ezt kéri a vers diktálta pátosz –
Önért nyúlok, hogy Önt megérintsem,
s hosszasan öleljem, lerogyván a lábhoz.

E két láb, mint két Traianus-oszlop,
melyen reliefként ragyognak föl erek –
a gyönyörtől menten köddé foszlok
s körbeveszem, hogy a része legyek.

Kúszva feljebb kemény, szikár combját,
mint langyos szelek a szántót, úgy simítom,
s nincs beszéd, csak búgásomat hallják,
midőn kalászát magamhoz idomítom.

Dús hajammal terítve lágy ölét,
lángoló hasán a nap lenszőke fénye
kioldozza a szigor fém övét,
és fölágaskodik a siker reménye.

Ó, mondtam, menten elakad szavam,
olyan élvezettel gyúl ki rám az arca.
Tán nemhiába törtem itt magam,
s a hibákat immár nem is nagyon hallja.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.