Benceversek - A rávaló

No és ki keresi meg a rávalót, kérdezte.
Végtelenül igazságtalannak tűnt.
Gondoltam leengedem a tengert, tán meginog.
Nevetett. Szárazon, vizen, hajóskapitány volt. Nagyapám.
Azt hittem éppen csak annyi híja van.
Az a csontnyelű rugós bicska, amit a forgatagban
Maja varázsolt elém. (Maja a szomszédban lakott. Játszottunk.
Ő a varázsló én a királyfi, akinek ki kell találnia, merre menjen.)
Azt hittem ha visszadugom a sebbe eláll a vérzés.  
Kifaraghatom a jelekkel telerótt botot, ami szétválasztja a tengert,
lehetek tengeridomár.
Az évek választottak szét, a nagy víz elapadt, elfogyott, és ő vele.
Sokszor visszamentem abba a forgatagba. Nem a bicskáért.
A tengerért. Hátha maradtak valahol eldugott öblök. Tócsákat találtam.
Belemerítettem a kezem, hogy hazavigyem megmutatni,
Milyen volt, de hiába szorítottam tenyerem a nyílásra, kilötyögött.
Nem tudtam, nem értettem, hogyan zárhatnám le. Aztán jött ő.
Látod? Az unokád. Ez a kis vigyorgó dugó.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Utolsó módosítás ideje: 2010-09-16 23:38:24