Én és a létem

I

Egy este, olvasgatva rájöttem,
hogy nem értem a létkérdésem.
Kérdezem én magamtól
-persze legyen éle az énnek-
merre visz a napi több száz,
sokszor terhes lélegzet vét.
Egyáltalán, létezem én?
Ez itt létkérdés. Kissé önös talán.
De mégis fontos, ha nem is olyan
pontos mint a halál. Amit ha látnék
már… no, de hagyjuk. Hol van
az még (ez a remény).
Ennek rabja vagyok én. Megjegyzem
most vettem kilencszázkilencvenért.
Máris egy okkal több, hogy éljek
rég láttam. Most már az enyém.
Mint megannyi kérdés…
Teszem azt, például kell e nő?
A vacsora nélkülük is megfő.
Aztán az utódprobléma.
Tudom, ez most amolyan királyos,
talán ezért roppant fontos.
Ja igen, mit hagyok itt (vagy kit,
kiket és legfőképp minek)?
Hisz nélkülem is lenne jövőre kikelet.
Nem és nem, nem hagynám ki a tavaszi
napsütést csak úgy. Had vágjon
arcon a nap, a szél, a reménytelenség.
E nélkül nincs harc, nincs pénzügyi
sakkozás. Elmaradna a túláradó
öröm, hogy dolgozom, hogy annyit
kapjak, hogy dolgozhassak megint.
Erre egy naiva csak legyint
és lazán mosolyt köpne rám.
Lehet, ettől cserepes a szám.
Erre persze iszom egy sört,
amitől egyre több e röpke sor.

Ülök egy kétszobás házban, autó alattam,
és lököm a panaszt, a napi írásba foglalt,
kamasz-kor óta begyakorolt napi malaszt.
Vacsora virít az asztalon, még maradék is
akad ha egyedül maradsz, te mamlasz.
Duruzsol a tűz, nekem adott a meleg.
Mit is akarok én, szárnyakat, még házakat?
Tán nagyobb bendőt, fejkendő alatt egy nőt?
Telhetetlen ebugatta lelke ül itt.
Másokat vitt a hó, a jég, a szél, a víz…
Más fizet, hogy legyen hó, meg jég, meg víz.
Síléc, napszemüveg, horvát tengerparti kvíz.
Agyamban napi gondok,
lesem őket mint egy gondnok,
akár egy szürke házmester.
Pedig azt inkább innom kellene,
úgy fogyna a jó magyar bor,
a magyar agysejt, te mihaszna naplopó.
Nem is értem, hogy miért kérdem
mire ez a világ, mire jött létre énem?
Talán termelnem kellene javakat,
tanítanom, tágítanom fiatal agyakat,
vagy egyszerűen árkot ásni…
(de pszt, egy szót se, ezt még félreértik)
Emlékszem, régen azt kellett írni,
hogy munkás szülők gyermeke.
Most  meg, ki vagyok? Munkást szülő
nő egyszerű múltja, volt esete.
Képekként még ott vagyok a szekrény
legmélyén egy albumban, rajta por,
feledés és talán egerek.
Jobb is így. Hasít belém a gondolat,
szánalmas lenne végtelen éven át egy nő mellett.
Ilyen a társadalom, talán ezért kellett.
Ez a pár sor most azt mutatja, hogy zavar
kissé a rendezetlenné vált kifakult múlt,
Pedig nem így van, csak hát az is én voltam és
leszek. Bennem ragadt még akkor is ha elavult.
Ez most önigazolás szagúra sikerült,
de leírtam, hátha olvassa olyan is, akinek
több kell belőlem mint a reggeli ébredés,
ágyszag és a hiába várt telefon csörgetés.

II

Ez a ”munka” jó,
életre való.
Néha talán bele
betegszem és akkor
fekszem két napig
míg rájövök, nincs
pénz csak levegő.
de azt már megírta más.
Pedig utána néztem,
nem volt asztmás.

Most legyek inkább megint én
a téma. Lehet játszani kéne.
Leszek Levente, aki néma.
Számon, fülemen, szememen
kezek. Egyszerre. Jobb így
mindenkinek. Aztán ha merek,
kockát vetek. Hat oldal, hat felírat.
Lét, nem lét, merjél, ne tedd,
mondj igent, de ha lehet nemet.
Sok ez így egyszerre, tényleg nem
értem magam. Egyre írok, kattogok,
nem visz előre más, csak a villamos.
Én lennék a meg nem értett elme?
Mindenki másnak van vasfegyelme?
Szíven szúrt vagyok. Talán az egész
korosztályom zombi mód, halott.
Robot lett az agy, vasfogak, acél
végtagok, porrávált akarat halmazok.
Ezzel a piszkozattal betelt egy A 4-es lap,
nincs kedvem fordítani. Ez marad.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-09-18 23:59:28
Utolsó módosítás ideje: 2010-09-18 23:59:28