Szél süvít, kisapám

Mint  szél szagát, szimatold soraimat:
Gyanítsd szokatlan szívem sajgását,
sötét  sebekbe gennyedt vér tapad;
belőle szítt dalom  serkedező jajongás.

Behintett vérrel, de már megalvadt
fejemet eszi vörös fogú rozsda;
Nem tud fájni semmi, valahogy kiolvadt
a biztosíték, szeretet rövidzárlata.

Ezerszer lázadt bennem Kossuth,
s ezerszer fojtott vérbe Haynau;
Gyáva vagyok, és vakmerőn elvadult
Velem van, engem véd  egy pesti fiú

Hányszor pofoztak, mint Mansfeld Pétert,
S hányszor feladtam mégis megtörten;
Nem szégyellem elmondani ezt a szégyent,
Hősnek lenni nem születik senki-sem.

Nem, tudtam sírni sem, nincs zokszó
bennem, kiölték már , süket vagyok;
Nem volt bűnöm, csak egy büdös szó,
hogy egy tetves   magyar vagyok


Egy falás szeretet, két falás jövő:
Veletek lehetek, szívem reménykedő.
Ölelni még, mint fa a másikat, ha fúj,
ha csontot tör a szél, kihez simulj?

Hegedül a csönd, könnyű szél viszi,
Fülem hallja a csöndet, más nem hiszi;
Pedig olyan szép, például vonatzaj után,
ha megszólal, magyar vagy még kisapám!?





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-10-23 07:50:42
Utolsó módosítás ideje: 2010-10-23 07:50:42