Élet napi szikrák

(Benceversek)

Halottak napja van, játszóházba megyünk.
Mehettünk volna a temetőbe is, szoknia kéne
az ilyesmiket, mondtad, a halált, kérdeztem,
már ismerik egymást, közvetlen gyerek,
meg amúgy is, tudod mennyire kemény nekem
a műkő, a művirágtól elérzékenyülök, a műkönnyek
meg mint a savas eső, kilyuggatják a lelkemen  a bőrt.
Nem érdekelnek a halottak. De ha ásóval megyünk,
kiszabadítjuk a csontokat, (istenem miért mennek
mindig ilyen mélyre gyermekeid), és táncolva, nevetve
körbeszaladunk velük a falun, énekelünk is, ó igen,
ahogy évente teszi ezt egy távoli színes népség,
hogy lássák a holtak milyen szép, amit már nem láthatnak,
nos, akkor lemondok a gyerek játékáról. Leteszem a telefont.
Apámék nélkülünk mennek el. Nemsokára indulnak.

….

Ömlenek Pest felől az autók, szikráznak a gyertyák a
hengerfejekben, ahogy idegesen néznek előre jön-e még
valami szembe, előznek, muszáj odaérni.
….

Egy ember fekszik mozdulatlanul az úttesten
Nagykőrös szívében. Eltorzult arcú autó mellett
nézi az eget négy rendőrláb között. A temetőbe
sietett biztosan.

….

Olya önfeledten ugrál, rohan a légvárakon,
egészen belehal a pillanatba, ünnepel. A végén
hurkapálca gerincű felhőt eszik. Ahogy tépi
a rózsaszín puha húst, édes vér serken fogai között.
Övé a mennyek országa.

….

A játszóházból kijövet az iskola udvaron akkurátusan
széttapos egy apró facsemetét. Szegény, végre hajtott,
mondod neki, isten angyala pedig végrehajtott,
mondom én. Ma bármerre lépünk, ünnepbe botlunk.

….

Visszafelé utas-szárító repülőt látunk. Először azt hiszem
a nyelve botlik, de kinézve, messzire fel, tisztán kivehetőek
a szárnyakon lehunyt szemmel a szélnek dőlő strandpapucsos
fürdőgatyás alakok. Ott, nézd csak ők ott, nagyapa, mami, le
ne essetek, fogódzkodjatok! Hahó, ne féljetek, nem lehet
leesni, a virág-űr csodálatos. A világűr, a vi-lág-űr, ordítom
feléjük, de nem értik, hogy csak egy nyelvbotlás az egész.

….

Hazaérve a gép elé ültetnek gondolataim, a gyerek
irtja a neten a gonoszt, közben te eltűnsz, visszatérsz,
vízért indulok, megtorpanok, a nappaliban sötét van,
egyetlen gyertya ég, a nagyanyádtól kapott komódon.
Neki gyújtod meg minden évben. Eszembe jut az enyém.
Még megfogtam a kezét, ahogy átegyensúlyozott a
peremen, az orvos a folyosón részvéttel közölt valamit,
amiben részt sem vett, hazafelé nyomtam a gázt, veled
volt találkám, az élet napja volt. Azóta is.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-11-01 13:42:06
Utolsó módosítás ideje: 2010-11-01 13:42:06