őszpaszta tubusból


kifekszik az ősz alá, és aztán vissza,
magával vonszolja a színes derengést, ami
délben még volt, most csak az ebéd maradéka,
de az itt vele,
és ha kezdeni lehetne vele valamit,
meg is tenné,

a hajók kikötőt váltanak,
akár a sínek lent az űr szélén, a Kerepesi úttól balra,
a lehetséges járatok folyton jobbról előznek,
takarásukban holdpor, kevés földkőzet,
és az üregesre kapart tüdő lassú,
nagyon lassú zárlata,
nem figyeli, ahogy az se őt,
többnyire senki semmire, de ha mégis,
a felfokozott hangulat kiutasítja a teremből,
amibe soha,
csak így,
hogy önmagát se találja (látja) hozzá
méltónak,

kovát keres a gyújtózsinór végére, acélreszelékkel
piszmog, elhiszi, ez a durranás ki fogja gömbölyíteni a tér
látható szegmensét, felszínén életek képződnek, és
halnak el, folytonosan visszatükrözve egymás visszatükröződéseit,
a délutánok teázgató csendjét is, és
ahogy egy levél most, és
mégsem,

szél kellene ebbe az őszbe is,
színeket tükröző zavartalan kis pimaszság,
de nincs.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-11-03 20:45:47
Utolsó módosítás ideje: 2010-11-03 20:45:47