Halottak napi anziksz

Halottak napja van, játszóházba megyünk.
Veletek a temetőbe, szoknia kéne, mondod,
a halált, kérdezem, már ismerik egymást,
meg aztán, kemény nekem a műkő,
a magukat gyászoló szomorú arcú népektől pedig,
elfog a röhöghetnék.
De ha ásóval, néhány üveg borral mennénk,
hogy kiszabadítsuk a csontokat,
(istenem miért mennek mindig ilyen mélyre gyermekeid),
táncolva, nevetve körbeszaladnánk velük a falun,
énekelnénk is, ó igen,
lássák a holtak milyen szép, amit már nem láthatnak,
nos, akkor lemondanék a játékról. Leteszem.
Apámék nélkülünk mennek el. Nemsokára indulnak.

Halottak napja van.
Egy ember fekszik mozdulatlanul az úttesten Nagykőrös szívében.
Eltorzult járműve mellett nézi az eget négy rendőrláb közül. Odaért.

Végre odaérünk. Önfeledten ugrál, rohan a légvárakon, belehal
a pillanatba, ünnepel. A végén hurkapálca gerincű felhőt
eszik. Ahogy tépi a rózsaszín puha húst, édes vér
serken fogai között, övé a mennyek országa.

Hazaérve a gép elé ültetnek gondolataim, te eltűnsz,
visszatérsz, vízért indulok, megtorpanok, a nappaliban
sötét van, egyetlen gyertya ég, a nagyanyádtól kapott komódon.
Neki gyújtod meg minden évben. Eszembe jut az enyém.
Még megfogtam a kezét, ahogy átegyensúlyozott a
peremen, az orvos a folyosón részvéttel közölt valamit,
amiben részt sem vett, hazafelé nyomtam a gázt, veled
volt találkám, az első. Az élet napja volt. Azóta is.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-01-09 10:14:16
Utolsó módosítás ideje: 2011-01-09 16:39:33