Lonczinak

Egy hete láttam.Szólni akart, de nem mert,
inkább kereste idegen kezek
nyirkos biztonságát.
mint vén matuzsálemnek,
földig ér szakálla, s elbújdosva él,
űzetve saját nagyságától.
Próbáltam, igen próbáltam,
s cakkos szavaim röptettem hozzá,
de sarokba bújt,s elnyűtt rímeket mormolt.
-Csak törődött vagyok. Mondja.
-Törődtem,nyugodtam.
Gőgicséltek a szemei,
s maga kötötte gúzsba csontos kezek
esdekeltek némán, befalazva.
-Fáradok.Mondja
-Mert harcolni fáj,
s mit én látok, azt látja más
szmogba burkolva, dőre halmokon,
maguk belsejébe nézve.
-Sarokban gubbasztok, bokámon láncok.
Tán elátkoztak,vagy izmaim gyengék,
de ilyenné lettem.

Én kelletlen pózban egy üstőköst láttam.
Fénye még izzik,
de kitörni képtelen saját bűvköréből.
Némaságba burkolózik, de izzad a tenyere,
hogy lomha pillét foghasson,
s hogy fényeket ehessen.
Most a csend eteti, a magánytáplálja.
Segítenék, de taszít, s félve magára pillant.
Bőre ráncos, haja kusza,
lesoványodtak karjai és éhezik falánk művészete,
de bilincsre verve tompítja vágyait.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.