Letérdepelve

Feloldozást  vártam,
mégis szelíd korholás lett bűneim ára,
úgy néztem fel a konyha kövéről
magányomba térdepelve
-megtaposott félpengős,
kiért tisztes derék lehajolni is rest-
ahogy Isten egyszülött fiára.
Tudtam, világot megváltó szenvedés,
amit magamban hordok,
tiszta csengésű szavak a jóra,
mely termékeny talajba hull.

Anyámat lestem, ő meg engem.
Kizártuk mindketten az ég Urát.
Ő papolt, mint földi helytartója,
én hallgattam, mint a sír.
Bűneim sorát vette számba
sápadtan szegény,
mintha ő tett volna rossz fát a tűzre.
Pironkodtam, úgy fájt a szó,
mit fejemre olvasott
egy szál virágért
a szomszéd.

Megloptam őt,
nem is tagadom,
hittem, hogy jót teszek.
Lelki üdvöm ma is az a rózsa
s a szégyen, ami arcomra fagyott,
megtörte sarjadó büszkeségem.
Neki szántam, anyámnak, én a kis suhanc
mikor még le se téptem,
csak gyűjtöttem a bátorságot hozzá
hogy nagynak lásson,
aki nem jön üres kézzel,
Pedig névnapja se volt...
csak hoztam, ahogy ő szokta... szeretetből,
mikor jött csendben,
észrevétlen.

Csak néztem rá,
a szó, mit nekem szánt
megszelídült benne,
mint a leszelt kenyér,
ha látta, hogy éhezem.
Szinte már sajnáltam.
Nem éreztem bűnbánatot sem.
Feloldozást vártam.

Ő meg boldog volt,
csupán egy morzsányit,
hogy engem korholhatott.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-02-18 17:10:26
Utolsó módosítás ideje: 2011-02-19 23:17:32