Én gyújtottam tüzeket ott fenn ama dombtetõn


Én gyújtottam tüzeket ott fenn ama dombtetőn,
Én néztem Krisztusom szemébe kérlelőn.

Kő Krisztus feszület a vén öreg tölgyfánál
Magaslott fölébem Istennek lábánál.

Alant a faluban harangszó szállt alá,
Boldog ki élt akkor, és várta az áldomást.

Egyedül álltam a magányos dombtetőn,
Tudtam, hogy rám figyel, Krisztusom, éltetőm.

Kezemben kihűlt üvegmécses reszketett,
Megváltóm kő arcán fájdalom kelletett.

Kelletett fájón, hogy elébe boruljak,
Szent kötelesség ez földi halandónak.

Kértem, hogy életem kezdődjön elölről,
Imádság szállt alá-e éji dombtetőről.

Gyújtottam apró, kis lángoló tüzeket,
Emberek szívébe éltető meleget.

Faluból felnézvén apróak, kecsesek,
Lobognak békésen a kis üveg mécsesesek.

Közben csöndesen fuvallott a lágy öreg déli szél,
Midőn rám borult csendesen a mélysötét téli éj.

Ha gyújtanál magasztos szent célú tüzeket,
Tisztítsd meg lelkedet, és tedd össze kezedet.

Imádkozz Uradhoz, hisz ő a te mencsvárad,
Mécsesed lelked is mi néhanap túlárad.

Elfolyik faggyúja, mint gonoszság parázsa,
Tiszta láng az, ami megmarad utána.

Gyújtottam azóta, sok-sok kis tüzeket,
Kő Krisztus az, ki védelmez engemet.

A magányos tölgyfánál, valahol északon
Hol nagymamám lakik és hisz, mert jön oltalom.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.