Elégia egy kutyáról a Normafán
Bent kocsmazaj halk, kint szürke téli fény
Az ajtó előtt épp ijedt testet ölt a bú
Pár méterre gombszemei: tűnt-remény
Áll szándéktalan-mélán egy foltos négylábú.
A drótszőrű apró eb, tarka mellel
Fülével - mint ki szokta, csak nem érti még int
Hogy őt a régen-ismert ócska csellel,
A hideg, hűvös tőrbe miért csalták megint.
Mert hisz néhány perce járt még az óra
És a szél kinti szagot fújt be küszöb-résen,
A kutya fejet emelt séta szóra,
Minden nesz tompult, kívül póráz-csörrenésen.
Aztán sietős dolga végeztével
Az eb és az idő megállt kívül kilincsen
Keresve hangja sírás-énekével
Azt ki előbb még volt s most ki sehol se sincsen.
Az ősi trükk újból, jaj! eszmél hamar
S kis tagjaiban a vér már félig fagyva áll,
Mi lesz majd sarki-széllel, ha csíp, ha mar,
Míg a gazda pohárral kezében cimborál?
Néha közben torkán néma vicsor zúg
Csöpp ereiben a megdermedt vér újra forr
Mert kilép, messze lendül, hatalmast rúg
És oldalán találja egy részeg csizmaorr.
Gazdája jön, ő meg csóválva-örül
S végül úr és szolga káromkodva hazatér,
S egyik se gondolja kettejük közül
Hogy a bor miért mindig hűtlenebb szájat ér.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.