A sötét napfény árnyékában

Házam ablakai mind pincékbe néznek.
Kibámulok rajtuk, csak feketét, füstöt és port látok.
Emberek nem járnak erre, csak fehér patkányok.
A sötétben hideg van, mint a nap.
Én ébren didergek. Mindenem remeg.
Segítségért fordulok. Kiáltok.
Szám betömve. Felállok.
Lábam és karom láncok fogják.
Szívemet agyak tartják
izmos markukban, keményen szorítják.
Szemem már hozzászokott ahhoz,
amihez nem lehet.
Vacogok, sötét házak padlásába rejtve.

Leláncolva repülök messze,
ahova bekötött szemem csak ellát.
Távol járok a pincéktől és padlásoktól,
átfénylek házakon, ajtókon, rajtatok s magamon.
Kiáltok s meghalljátok. Emberek hozzám fordultok,
szóltok, néztek énrám. Hiába, hisz én már nem élek,
csak vagyok, és a legsötétebb levegőben,
fényárban úszok.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.