A Világ peremén

Ültem a világ peremén,
lábam lógatva lefelé
és a teremtés szikráján
mélázva, hátam a Földnek vetettem.

Évezredek ködén át néztem
az arcod. A szemed kértem,
hogy melegítsen
és lángján hevítsem
lehűlt és kiszáradt lelkemet.

A Végtelen semmibe vesző
távlatában szédülő
fejem megráztam
és vártam
a Csodát:
az Istent
porszemnyi gondolatomba
foglalva
mondtam ki neved.

Magamnak idéztem rezzenő szemed,
tested ívelő dombjait
és hangod monoton dallamát.

Fogadj magadba!
...hogy megbújjak agyad anyagtalan
hullámai közt, szüntelen
érezve: a világ, Te vagy.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.