Lidércnyomás

Lefekszek, sötétség borítja a város minden zugát.
Felkelek, mikor pirkad az ég álmaimon át.
Sérült testemre tekintek,
Frissen szerzett, véres sebeimre.
Hogy, hogy jutottam ide? Elfeledtem.

És elmém mélyére ások, de nem látom az átkom.
Nem találom a sötét lényt, ki szívemet veri szét.
Ki tépi marcangolja húsom és lopja rubinom.

Hogy ki lehet? Nem tudom, de  úgy ismer mint magamat.
Itt van velem.
Mélyen tudatom sötétségében él
Mikor a fényen járok én.

Elhatároztam, hogy megtalálom
Megkeresem, felkutatom
Hogy megtudjam, ki jár ott.

Éjszakában alvásomat mellőzvén
Fennmaradtam, hogy megleshessem én.
És jött, s én tűntem el.
Már csak halvány emlékem létezett.

Átvette elmém fölött az uralmat,
S én a sötétből néztem, nyugtalan.
Vártam tettének megindulását,
Szívének véres felindulását.

Sápadt arca, és sötét szemgödre
Meredt a tükörből vissza reám
S a látványt nem bírva, megsemmisítette a lélek kapuját.
Széttört arcképére tekintett a földön
Ám nem bírta elviselni s nyúzni kezdte bőröm.

Ordítottam, sikítottam:
Hagyjon békén!
Ne folytassa!
Ne ártson a holnapnak!
Ne bántson, és ne fájjon!
Csak a szívébe zárjon.

De ő vágott, sebzett
S én elvéreztem némán,
Ujjai sikoltottak véres gerincemen át.

Szemeimet kinyitottam, és fehér volt a fal,
Fehér volt az ágy és fehér volt a vágy.
Fehér volt az egész világ.

S a fényben állva rádöbbentem az igazságra.
Nem engem bántott, sose testemet
És sohasem szívemet.
Hanem a véres, örökké sebzett lelkemet.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-06-28 15:18:54
Utolsó módosítás ideje: 2011-06-28 15:18:54