Születés-napomra

Fél évszázada léptem az útra, tétova kisgyerek,
nem tudtam  tündérből  valóság hogy legyek.
Kezdetben egyre csak hátra tekingettem,
a múlt karcos élességű képébe vesztem.

Milyen hosszan, láthatatlan kanyarog az út,
homályba vesző félelmes dimenzióba fut.
Hatalmasnak hittem a vándorlást rajta,
gyakran rohantam is, vágyaimtól hajtva.

A tejszín égből előttem földre hullt lajtorján,
a menny hercege szállt alá szárnyas paripán.
Lelkemben felizzott a boldogság gyöngysora,
szívemet lepte életösvény emlékpora.

Utamon később feltűnt a szörnyűségek kertje ,
a sétányt vádló kísérőként átok-gaz kiverte.
Lélegző iszony vett körül, elhalt lelkek bókja,
szétmálló gyökerek rothadó szerelmes csókja.

Immár a végtelen út végére értem,
kolomp kondul, rezgő tünékeny éjben.
Lábam alatt sebes folyó, vize örvény,
a halál lent vár, elnyel, ez a törvény.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-07-13 15:18:34
Utolsó módosítás ideje: 2011-07-13 15:18:34