MIN LA FONTAINE TÜCSKE...

A tücsköket ringatta őszi kék.
Hegedűjükben a nyárról mesék
szunnyadtak el, megpihent a vonó.
A felhő-csend fehér volt, altató.

Akkor átölelt erdő, rét, haza,
s földi szívben az égi szív maga
dobogott még, s a hangya-lét velem
szorgoskodott át fűszál-életen.

A gyermekkor piros labdája szállt.
Nemcsak a bú: öröm is rámtalált,
s fel-felcsillant egy csillag-álmú szó.
Hittük, hogy egyszer ez lesz a való.

Most, mint La Fontaine tücske, oly szegény
vagyok szeles rét rideg peremén.
Abból, mit hangya-lét adott, maradt?
Kifosztották kamrám, magtáramat.

Ha tücsök kopogtat be, nálam ő
mást nem talál csak mit dúló idő
még meghagyott: vágyként egy más hazát  -
földi szívben égi szív csillagát.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: ÚJ HEVESI NAPLÓ, 2001/3