Színfónikus humánrakodó
A végzet ahogy végezett, ez a négyzet ami négyezet. Kötözött, felezett, rajta az erezet sűrű, ferdén recézett.
A festék ami kitölti a vájatot, hogy testet öltsön a különlét, vagy a szorongás kontúrja, lecsordul imitt-amott.
Igyekszik a csík lefelé, le a karcos, és rovátkolt és dörzsölt, át-meg átkapart és festett, sötétvöröses-feketés
érdes alapba.Az alapfelületbe, az alapformákba, az alap káoszba, amely középen kitágul, meghasad, felfeslő
bojhai, szálai közül ki-kivillan egy tiszta kék, egy végtag, egy kiáltás.Az egyensúlyt is a káosz örvénylő, kavargó
pászmái tartják fenn, ahogyan átlósan terjengőző szálai besűrűsödnek, hogy derengő, vagy tömör foltokká
egyesülve, az energikusan fröccsenő, vonagló kontrasztos teksztúrákat megtartsa részben ölelve, részben
elnyelve. Vad érzéki varázslat ez, titokzatos kirándulás a holtsávba, ami nem látható, csak rejtélyes távoli
dobszavával üzen e világba, a szív ritmusán át.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2012-01-09 09:25:05
Utolsó módosítás ideje: 2012-01-09 09:25:05
