Elhajózom...

Sakálhangon, szánalmasan üvöltök.
Kérded: miért? Választ remélsz, megszoktam, félsz...
Csordultig telve a pohár, méregfogát
mélyíti a Féreg, kígyómarással szárad, feketül vérem,
taposs el, mert élni fáj…
Zabolátlanul acsargok, tépem, kín-szögekkel sebzett
énem. Valaha, még reszkettem, s éltem e földi pokolban
nehéz bűnökbe születve, otthagyottan...
Kopár az öröm, haló a kedv, s az élet sivár...
Harangzúgás a csend, szakítva, repesztve a tudat,
Makacsul tapad rá a hiányod, keresne kiutat,
az emlékszilánkok szikraszemekkel mégis
mindig feléd mutatnak..., villannak, s elém vetítik
árnyad. Lassan fehér köddé válnak, s messze szállnak...
Most kellene még kaparni a lélek foltozott falait,
s lehetne csukló hangon, rejtve elzokogni hiányod dalait...
Már nem tehetem, megszakadt a jel,
hallgatnám még, de nem felel... Csendesül a háborgó
kín, hullámain új partokhoz érek. Nem hallok, nem látok,
semmitől nem félek, kedvem se rossz, IGAZ, jó se nagyon....
Vissza már sohasem nézek, s talán nem is térek,
minden fájó érzést, szomorú emléket hátrahagyok...





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-01-19 19:30:13
Utolsó módosítás ideje: 2012-01-19 19:30:13