Szóval

Eszembe jutsz, hogy merre jársz, hol vagy,

De csak megyek lefelé és számolom a lépcsőfokokat.



Eszembe jutottál, mint pőre hiány és már nem tudom mennyi van,

Egy, kettő, három, négy és az akárhányadik kimaradt.



Akárhogy is a földre érek én,

kézzel, lábbal, lifttel lefelé,

lépcsőházban, barlangban, fennsíkokról a magasban,

mély gödörben, szavakkal.



Számolgatom a napokat éjszaka,

a buszon folyton tovatűnő lámpa foltokat,

És nélküled, aki valahol bennem van,

én miattam, aki miatt bennem vagy,

A külvilágban homályosan.



Mi takaró alól felbukkanó vázlatok és válaszok,

Kiterülnek eleven lépcsősorok és az égi csillagok.



Hogy legyenek rólad mondatok a fejemben,

Egy csepp dombja csillan egy levél erezeten,

Az anyag, amivel lehet kezdeni valamit,

Nézd csak a földről egy fénycsík visszaverődik.



Bennem a holnapok és a tegnap előtti állandóan ugyanaz,

Benned mindig az aznap egy pillanat.



Ha megbotlok vagy legurulok, és így fogok talajt,

- te jó maradsz akkor is,

Körbe írom, tükörbe karcolom szép arcodat,

- miközben megtanulok elesni.



Egy őskép bujdosik bennem egykedvűen,

Önmagam maradok a véletlenszerűségben.



Összepacsizunk jó kedéllyel, az ajkad mozgása buktatott le,

De, ha kimondanám akkor, hogy szeretlek,

Azonnal megölnél engem, mert nem tudnál azonosulni vele.



Egymásra nézünk cinkosul titokban, megérintesz a pillanatban,



Ami egy szóban kifejezhetetlen,

Örülök neked és köszönök neked.



De, ha kimondanám, hogy szeretlek, azonnal megölnél engem,

Onnan tudom, hogy így is ezt teszed velem.



Leszállok a buszról és egy rejtett utcába tévedek,

Nézem, ahogy a vizeletem lefolyik egy keskeny kis repedésen.



Arra jár egy fiatal lány, aki éppen telefonál,

Szerencse, hogy inkább ő az, aki ilyenkor meglát.



Beteljesülne végre a vágy, ha megcsókolnám,

De inkább részegen tántorgok tovább.



Csak szatírnak nézne, hiába lenne felhúzva a sliccem,

Pedig a szerelemért néha mindent megteszek.



Van úgy, hogy tovább megyek, - néha megfordulok,

Részegen bódítanak szépségek, - de te ezt nem tudhatod.



Egy őskép lakik bennem, én vagyok az a széked mellet,

Sétálunk, futunk egymás mellett, közben szavaink sincsenek.



Ha megkérdenéd, hogy mit akarok, kihűlnének közben a kis kalácsok,

Ha mellettem vagy, ne hagyd magad a pillanatnak, nem fontos a válaszom,

Nem számít, hogy hogyan mondom, úgy alakult, hogy te vagy fontos,

Nélküled csak filozófus maradok és felgyúlnak ezer éves papírok.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Ajtónálló (Budapest, 2008)
Feltöltés ideje: 2012-03-14 14:57:40
Utolsó módosítás ideje: 2012-03-14 14:57:40