Országos eső

Csak haza akartam jutni végül…Dörgött, villámlott,
sáros létől hömpölygött az utca. A tócsákat
kerülgetve épp bokáig merültem egyben,
mielőtt a megállóhoz értem.  
„–Micsoda özönvíz! Nem áztál meg, fiam?”
–szólított a sötétből egy hang.
Kényszeredetten bólintottam,
majd fejem hirtelen elfordítva
(ó, a nyak jól  ismert fájdalmas roppanása!)
jeleztem, hogy bevégzettnek tekintem a társalgást.
De ő addigra már (talán, mert nem láthattam)
felbátorítva érezte magát.
Locsogott (akár az eső) valami üldözésről,
árulásról, börtönről, kínzásokról,  
istenről, csodálatos megmenekülésről.
Én istenre mit se gondolva
csak néztem egykedvűen  az esőt, mely
úgy szakadt rám váratlanul, akár
az iménti fájdalom. Vagy az ő története.
Egyszer csak (mintegy varázsütésre)
kivilágosodott az utca.
Valamely kéz szivárványt rajzolt az égre.
A hang irányába indultam. Elsőként a vállán ülő
galamb tűnt fel. Majd az átszúrt tenyér.
Belecsúsztattam a harminc ezüstöt.
Tudtam, hogy megérkeztem.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-07-11 18:20:21
Utolsó módosítás ideje: 2012-07-12 08:41:31