lakótelepi csendélet

                                                
                                                    (egy K.S.–sorra)


ősz van. lehetne idill akár, de
nem él a táj. hideg van, lélek-
csikorgató.
lakótelepi tér. ülünk egy padon, köröttünk
szemét: roggyant sörösdoboz, csikkek, használt
koton.
nem nézel rám, arcodra a köd
leszáll.
már nem mentegetőzöl, nem is véded magad,
szótlanságod mégis tagad minden elképzelhető
kimenetelt.
két egymáshoz tapadt darabka csend –
ülünk a padon, csak a szél fütyül. egy fáradt
nejlonzacskó zörögve elrepül,  s megpihen
egy csupasz fa
ág-bogán.
nézem, ahogy hurkot rajzol körénk az est,
árnyékom eloldódva
felemelkedik.
se feleség, se anya, se nő,
se lélek, se test –
csak én.
„valaki jár a fák hegyén”– mondják
majd.
minden lélegzete hulló levél.
lépése néma ütem, ritmust ver benne
a félelem.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-07-16 22:12:31
Utolsó módosítás ideje: 2012-07-17 17:10:52