- megjegyzés -




Éltem, jól és boldogul, keservben is vidáman,
sebzetten önöm gézlapja voltam s kötszere, de
begyógyítottam mindig mindenem, harmincöt
éve már, idestova. Bánat, ha mart, hamar vájtam
magamból a mérgét, mindig kikerültem az élet
veszélyes élét, mert én annyiszor féltem már,
ahányszor száz ember életén át összesen, hát
még a szerelmet is kerültem, úgy hiszem, leg-
többször tisztességben, illedelmesen. Még jó,
hogy nem hajlott derekam a vágyra, különben
sorsom magamra ordibálna - miért nem vártam
arra, aki ma eljött - nem csak órákra bújt mellém,
belém is költözött. Már gyakrabban figyelgetem
magamban, látom, ahogyan megérkezik s érzem,
ahogyan olyankor sebesebben áramlik testemben
a vér - fékezhetetlen kis vonat a szervezet sínén.
Nem is tudom, miként van ez, ha azt mondom,
neki, hogy: Jó veled - s mondatom helyességét
egészen lélekből hiszem s ha teste testemen pihen,
még ennél jóval többet is hiszek, sőt, fájdalmak
nélkül, könnyedén hozok világra jövőképeket.
Szerelmem lett, nyugalmat ad, békeidőt hirdet
esténként a takaró alatt, de ennél intimebben
nem is szólhatok, mert kitárulkozni csak neki
akarok. Nem tagadom én a múltam, hiszen maga
idejében minden virág illata édes, de becsapni
sem szeretnék senkit, emlékkertem legszebb
virága Ő - mélyen az orromba fészkelte magát
az illata, s egyre erősebben érzem, hogyha jő.
Bátorsághozóm, bánatvivőm - s úgy érzem, akár
fiamban, benne is ott az Isten mosolya. Hát,
esküszöm - ha mennie kell, engedem, de én
                el nem hagyom, soha!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-07-20 15:09:29
Utolsó módosítás ideje: 2012-07-20 15:09:29