A sebészdoktor

Milyen nehéz volna élni, hogyha élnék,
hangos jajgatások hangomat kísérnék,
fájdalom gyötörne, önmarcangolások,
lefogynék, mint szárazságban vizesárok,
amelyen olyankor minden gyerek átlép,
lassan lemond róla a hajdani násznép,
elfogyna sok barát, sokan sajnálnának,
jegyese lennék a rettegett halálnak.

Több, mint három éve tüdődaganatok
foltjait találták bennem az orvosok,
sokféle vizsgálat sora következett,
míg a diagnózis így megszülethetett;
a daganataim rosszindulatúak,
kezdtem sorra venni, hogyan is búcsúzzak
szeretteimtől legkíméletesebben,
mert én búcsúzkodni soha nem szerettem.

Ám egy debreceni mellkassebész-doktor
lelket öntött belém, ahogy kell ilyenkor,
megműtött, kivágott minden daganatot,
azóta is élek, láthatom a napot.
Ezt az ellenséget legyőzni nem tudja
beteg ember soha, időből se futja,
mire bizonyossá válik érkezése,
kiírja a szembe; már mindennek vége.

Ezzel a pár sorral köszönöm, doktor úr,
hogy nem katolikus bús dalokat tanul
kétezerkilencben műtött páciense,
akit márciusban ért el a szerencse,
pontosan március kilencedike az,
amikor kezdődik számomra a tavasz.
Ezért a tettéért kell, hogy legyen Isten,
aki Önnek, kedves doktor úr, segítsen!
                                  2012. március 9.
Dr. Veres Lukácsnak








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-07-30 00:37:59
Utolsó módosítás ideje: 2012-07-30 00:39:25