Kettősversek

1

Bokorsörényű délutánokon
tollászkodó veréb a Nap s pihéket
szór, szárnyáról szitálnak égi fények.
Minden egyszerű még. Út, fa torony.

A kések élein csupán mosoly,
pördül a kacs, (talán a szél keményebb).
Szekér zötyög, mögötte morcos vén eb.
Elöl én megyek. A tájat vontatom.

Majális. Kehelynyi körhintaszékek.
Lányok. A céllövöldénél bakák.
Spiccesek. Kérek egy sört, kiszolgálnak.

Felnőtt vagyok? A testem csókra érett
írtam verseket, temettem apát,
Évek tápláltak s percek fölzabálnak.

*

Évek tápláltak s percek fölzabálnak.
Tanácstalan vagyok. Mi lesz velem.
Virrasztok alva s alszom éberen.
Körben kiégett álmok váza áll csak,

s akár halott anyját böki az állat
konok éhsége bújtja, és perel
szöszös, hidegre-hűlt emlőivel:
kilincsét rázom sorsom ajtajának.

s matatok bedeszkázott ablakon.
Camera obscurában lakom.
(Ide a tolvajok hiába járnak.)

Kívül a délkörök varázsa nagy,
küldözgetik postás libáikat:
ököllé érleli kezem a bánat.

2

Ököllé érleli kezem a bánat
de búgócsigakontyod úgy forog
hogy megszédülnek tőle évszakok
s ha kibontod, aranyló búzaszárak

között pipacs a csók. Hangod aszálynak
eső, érintésedtől fölragyog
minden tárnamély. Általad vagyok.
Téglánként építesz, mint más a házat.

E koraest vöröslő homlokára
madárröpt-jelekkel fölírom, lássa
ki erre jár, az égen is: Szeretlek!

Oly vidék ez, melyet nem dúl a gyom,
s oly anyag, mely tűr mindenféle vegyszert.
Érted lett fegyverré a homlokom.

*

Érted lett fegyverré a homlokom
de béke van. Csöpp felhőket pihézget
a szél. A fűben ülök. Messze nézek
Szitál az est. Tűzvész után korom.

Nagy, lakható jövőről álmodom.
Szabad vagyok, nem tűrök semmi kényszert.
( A gondolatnak lelke van.)s a félszeg
srác szeméből kisírva már a por

s így látom élesen, akár a kő
kacsázik, száll a maradék idő
s tán nem süllyed soha, ha jól dobom.

Talán...mert érzem, mindegy, kicsi vagy nagy,
egy Perc is évezred a Pillanatnak.
Apám emléke ül egy csillagon.

3

Apám emléke ül egy csillagon,
de itt is él, a szöszös pipacsszárban
a turgor liftese, föl-le jár .Nyár van,
s mint ősállatgerinc, a házfalon

létra-árnyék, kacsák az udvaron,
és tyúkok is, az ólban kocák, hárman.
Egy madzagon lepedők, zoknik (párban).
Idilli kép. Megőrzöm, elrakom,

mert éhes ordas korog künn a tájon,
ezért vetek erős husángmagot,
botozva ugrok át a harapáson,

s ha itt dél s kalásza fönn susog,
égbolton élezett okos kaszának
a gondolat lekap egy fecskeszárnyat.

*

A gondolat lekap egy fecskeszárnyat,
s szívem sem felejt még, dobog tovább.
Fű futja be az ősök lábnyomát.
Nyitogatok öröklött kalitkákat,

s ettől erős vagyok, ki képes áradt
folyót inni, melyben harap a hab,
hogy menthessek fuldokló partokat,
hol vers-mólókkal szó-kikötők várnak!

Fároszt építek, szépet, messze látszót
és rímet lengetek, akár a zászlót,
vándorló csérek, szárnyas mondatok

emelnek égbolt pereméig, lássak
félgömbnyi Földet s bent, ki én vagyok:
s íme a vers. Leszállt. Akárki láthat.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-08-19 18:22:46
Utolsó módosítás ideje: 2012-08-19 18:22:46