Minden elveszett...

Elmebeteg költő este sorait írja,
s a szenvedést tovább nem is bírja.
Sok szerettét eltemette rég mélyre,
de mégis van ereje felnézni az égre.

Felnéz, mert tudja, hogy muszáj!
Hiába sok szerette itt hagyta már.
Élni akar, s tanítani minden lénynek,
hogy a rossz dolgok, mind elégnek.

Végignéz minden gyötrő fájdalmat,
nem ad véréből hörgő árnyaknak,
amiktől gyilkos álmai  támadnak,
s erejéből a holtakat feltámassza.

Újra boldog lesz szerettei között,
s nincs ami hiányozna életéből,
de megint kutat gondolatai közt
S elgondolkozik távozó életéről.

A párás üvegre búsan rajzol,
s még mindig múltat hajszol.
A jövőben máig nem tud élni,
hisz a múltat még jelennek véli!

Rajzol ő nemes békemadarat,
de tudja, a béke nem maradhat!
A békét a nyugtalanság váltja fel,
s az elmét a nagy bú vágja meg!

Próbál ő ravasz rókát alkotni,
de szíve megállítja erős kezét!
Felnéz az égre, bizonytalankodni,
szeme megakad, egy égi-mesén!

Sajnos nem magát látja az égen,
hiszen ott azok tündökölnek éppen!
De ő csak egyedül ül a hintaszékben,
s idővel belehal a hiú reménységbe…






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-01-14 19:28:09
Utolsó módosítás ideje: 2013-01-14 22:36:33